Mi óvodás éveiben rongyosra olvastuk Saláta Sárát, naponta kísértük őt a többi zöldséggel a vásárba. Közvetlen tapasztalata azonban neki sem lesz sok – piacra ő csak azért jár, hogy anyuka tömött cekkereit hazacipelje. Ezen az áldatlan helyzeten akarnak változtatni a nemzetközi konferencia szervezői, akik civilben is lelkes piacjárók.

Az indító lökést Ikvai Szabó Imre alpolgármester kijelentése adta: a szabadtéri piacok a szegénység szinonimái, sebek a város testén. Ám a sebgyógyításnak léteznek kíméletesebb módjai is, mint az érintett végtag amputálása. A Fény utcai piac, ahová gyerekkorom óta járok, teljes mértékben igazolja a szimpózium következtetéseit. Öt perc járótávolságra esett a lakásunktól, a „beszoktatást” elvégezték a család idősebb nőtagjai. Nálunk nem volt szokatlan a kádban úszkáló hal – ami a mostani konferencia fiatal hallgatóit elnéző mosolyra fakasztotta –, és bár a kivégzésnél nem voltunk jelen, a legnagyobb szám, a halhólyag kipukkasztása sosem maradhatott el. Mai szemmel nézve a Fény utcai piac bűnronda lehetett akkor: beton és zöld csőkorlátok, némi műanyaglemezzel kombinálva. Volt viszont piac-fíling, intenzív érzés-dömping, ami miatt a mai napig nem tudom elképzelni, hogy zöldséget üzletben vegyek.

A Fény utca arra is jó példa, hogyan tud az építészet urbanisztikai erővé válni. Nem tettek mást, mint hogy lefedték, megoldották az áruszállítást, és kiegészítették a kereskedelmet néhány kényelmi funkcióval. A megszokott struktúra szinte változatlan maradt, a látvány pedig közben lepukkantból egyszerűvé nemesedett.  

Nem csoda, ha ilyen ideális körülmények közül becsöppenve némileg értetlenül hallgattam a szimpózium panaszos hangjait. A Hunyadi téri piac csak civil összefogás segítségével menekült meg attól, hogy mélygarázzsá váljon. A tér jellegzetes vásárcsarnoka azóta is omladozik, rendbehozatalára senki nem kíván áldozni.  Az akkori akció szervezője, Bartha Gabó, a Kincsünk a piac – Hunyadi tér vezetője hozta tető alá ezt a találkozót Allan Siegel Magyarországon élő képzőművésszel és Polyák Leventével, a Kortárs Építészeti Központ munkatársával. Az utóbbi amerikai ösztöndíja idején tette azt a meglepő felfedezést, hogy az ottani túlsúlyos emberek eloszlása szignifikáns földrajzi egybeesést mutat az élelmiszerpiacok hiányával. 

Budapest nincs ilyen rossz helyzetben, a második legnagyobb piaci ellátottságú város Európában. Az első helyen Barcelona áll, ahonnan a szimpózium első előadója, Jordi Tolra érkezett. Tudatos urbanisztikai koncepció eredménye, hogy városában negyven piac működik. Az olimpia idején ugyanis a közterek kialakítása kapott nagy hangsúlyt, és ebben a tengerpart stranddá alakítása és a városi parkok mellett a piacok újra-felfedezése jelentette a fejlesztés harmadik pillérét. A barcelonai piacokon nem maguk a termelők árulnak, de a környékbeli mezőgazdaság terményeihez lehet hozzájutni. Jordi egy, a piacokért felelős városi szervezet, a Barcelona Markets munkatársa, amely szellemes kampányokkal igyekszik a város lakosságát tudatos élelmiszerfogyasztókká nevelni. A kereskedelmi stratégiában nem szégyellnek a szupermarketektől tanulni: szórólapokat osztanak, egységesítik az árakat, akciókat szerveznek, hűségkártyát osztanak, az interneten is jelen vannak. Gyerekcsoportoknak, bevándorlóknak és a helyi egészségközpontok orvosaival együttműködve emésztési bántalmakban szenvedőknek szerveznek piacfelfedező túrákat. Sőt időnként operaáriák is felcsendülnek egy-egy barcelonai piacon – ez az egy a Fény utcáról még valóban hiányzik, pedig Cecilia Bartoli biztosan eljönne szívesen, ha Láng Zsolt kéri. 

James Kirwan, az angliai Countryside and Community Research Institute előadója az angol tapasztalatokról számolt be. Irányelvük: „valorising the local”, vagyis a helyi értékek tudatosítása a lakosságban egyértelműen társadalmi célokat szolgál, és sajnos – mint azt a szimpózium résztvevői később, a panelbeszélgetések során megállapították – feltételez bizonyos jólétet és társadalmi intelligenciát, ami nálunk jelenleg hiánycikk. 

Pedig a „tescoisation” ellenében csak a helyben termelt áruk fogyasztása lehet alternatíva, tudtuk meg a harmadik előadótól, Allan Siegeltől. Vásárlóból tudatos fogyasztóvá kellene válnunk, nem csak az egészségünk érdekében, ezt kívánja az önvédelem is. A Tescóban csak addig olcsóbb az alma, amíg nem lövik egymást halomra annak az országnak a lakói, ahonnan a globális gazdaságot életben tartó energia csörgedezik. 

Mielőtt a globalizált világ pusztulásának rémképe eluralkodott volna a közönségen, a szomorú külsejű vásárcsarnokon át kiballagtunk a szomszédos piacra. A csarnok műfajánál fogva a szabadtéri piac ősellensége – tudtuk meg a délelőtti beszélgetés során a Lehel téri piacot tervező Rajk Lászlótól, aki idézte a Fővám téri csarnok megnyitásakor megjelent cikk kezdő sorait: „Bementem a cifra palotába, hogy találjak egy magyar lelket. Egyet se találtam.” Pedig a fedett csarnokban még a közlekedő-folyosókat is úgy alakították ki, hogy az üzletek irányába lejtsenek: a megpakolt taliga guruljon magától. Egy ilyen tervezési fogás apróságnak tűnik, de a lényegről szól – ahogy a konferencia külföldi tanulságai is: a piacot a kereskedelem iránti igény hozta létre. Ha ennek normális feltételeit megteremtjük, azaz vevő és eladó is jól jár, akkor működni fog. Az áhított közösségépítő funkció már csak következmény.

Az előadások utáni panelbeszélgetésekből az derült ki, mintha Magyarországon ezt senki sem értené. Míg Angliában elég a bizalom az egészségügyi előírások betartására, addig nálunk papírhegyeket kell produkálni egy egyszerű kézmosásról. Viszont míg Barcelonában természetes, hogy nem a termelő árul – hiszen ő el van foglalva a termeléssel –, addig nálunk igazolni kell minimum a családtagságot. És sandán tekintünk a magát őstermelőnek álcázó, ám az árut a nagybani piacon beszerző, amúgy a Józsefvárosban lakó kofára. Pedig piacra járni nem az ideák és ideálok miatt élvezet, és nem is magyar lelkeket érdemes ott keresni, hanem ehető paradicsomot.

A szimpózium az ügy érdekében kampányt hirdetett: Minden kerületben legyen élelmiszerpiac! Vitaindító kiáltványukat a helyszínen mindenki kézhez kapta, a szombati nap ellenére meglepően népes hallgatóság harcra készen távozott. Én máris megtettem a magamét: a kamrában a miniatűr krumpli, az erkélyen a virágját bontogató jácint bizonyítja, hogy egy életre elköteleztem magamat a piacok mellett.