Bartók születésének 130-adik évfordulóját ünnepelte a koncert – két Kodály-művel! Mintegy mellékesen elhangzott Bartók ifjúkori, zeneszerzői zsengénél sem sokkal több I. szvitje is. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.
A protokoll-jellegű hangversenyt egy másik formális esemény vezette be, a Japánt ért természeti katasztrófák áldozataira emlékeztünk egy perces felállással; Kocsis Zoltán ismét megmutathatta hihetetlen sokoldalúságát, a magyar és az angol mellett, japánul (!!) is elmondta rövid megemlékező gyászbeszédét. Ezután Mozart csodálatosan mély, a repertoárba Szabadkőműves gyászzene (Maurerische Trauermusik K 477) címen bekerült c-moll darabját játszotta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Ekkor még nem tudtuk, hogy ez az alkalmi produkció lesz az est talán megmaradandóbb zenei élménye.
![]() Kocsis Zoltán |
Az I. szvit nem több egy zeneszerző szakdolgozatánál, a darab indokolatlan hosszúsága (majdnem negyven perc!), aggálytalan eklektikája, a különféle keresztnevű Straussok, Debussy, Wagner a werbunkosch-magyarosch elemek nem túl ízléses elegyítése, az egész formálás poutpurri-jellege inkább csak fád unalommal töltheti el a hallgatót, akinek persze nincs sok kedve a jövő kétségtelen csíráit felfedezni a darabban. A koncertlátogató nem filológus, aki tágra nyílt szemmel örül, ha felfedezi a későbbi nagy művek (például a Kékszakállú, a Fából faragott, sőt a kései Concerto) bizonyos megoldásait ebben a zsengében. Olyan ez, mintha Ady Endre érett kötetei helyett a Versek (1899) vagy a Még egyszer (1903) című majdnem tökéletesen érdektelen gyűjteményeket tanulmányoznánk, melyeket az összes Ady-kiadás csak függelékben közöl. A mű előadása sem okozott sok örömet, a vastag hangszerelés (nota bene a fiatal Kodály e téren jóval megelőzte Bartókot) nyúlós interpretációban szólalt meg, a darab olykor felcsillanó humora, groteszk hangja színtelenül, kedélytelenül szólt, az egészre rátelepedett valami lusta fásultság, és a szóló feladatokat is kapó koncertmester, Koppándi Jenő sem állt a helyzet magaslatán. Ez azért is volt meglepő, mert a Bartók Új Sorozat lemezfelvételén Kocsisék igazán nagy lendülettel játsszák a szvitet.
![]() Kép a próbáról. Fotó: Felvégi Andrea (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
Egy újabb Kodály-alkotás, a Budavári Te Deum zárta az estét. Eleinte fülszaggató harsonákkal, üvöltő kórussal, igen bizonytalan szopránszólammal zúgott a jobb sorsra érdemes oratórium, a zenekar és az énekkar aránya felbomlott, rémisztő, alig tagolt hangorkán öntötte el a nézőteret. De aztán Kocsis kapcsolt, megzabolázta az előadás habzó szájú paripáit, a gregoriánt idéző „Venerendum tuum” szakasz már ihletett pillanatokkal, szép piánókkal ajándékozott meg, és a második Adagiótól („Tu ergo quaesumus”) kezdve sikerült a hitelesen magaszatos tartományába emelni Kodály egyik legsikerültebb alkotását.