St. Pölten Alsó-Ausztria tartományi székhelye, alig Sopron nagyságú, ötvenezres kisváros. Csupa üveg, csupa beton kultúrpalotájukba (Fest/spiel/haus) mégis egy egész évadon át tartó mini (?) nemzetközi táncfesztivált szerveznek – csak úgy mellékesen, a komolyzenei koncertek közé. Az épület méretében metropoliszok kultúrcentrumával vetekszik: ezerfős nagyterem, egy MU Színház méretű kisebb játszóhely (box), hatalmas, áttört, levegős terek, kávézó, könyvesbolt – pezsgés, élet. Ötvenezres kisváros és egy, a Trafónál háromszor-négyszer nagyobb befogadóhely, javarészt kortárs kultúrával megtöltve – no ez az, amitől tátva marad a szánk. De persze nem csak erre, hanem a tánckínálatra is: semmi megúszás, csupa ismert, jól csengő név (Sidi Larbi Cherkaoui, Hofesh Shechter, Wayne McGregor, Jasmin Vardimon, William Forsythe, Russell Maliphant, a Sadler’s Wells, a Royal Ballet of Flanders, a Cullberg Balett), akiket idehaza jószerével csak a Trafó fogad.
A Royal Ballet of Flanders vendégjátékára Bécsből is sokan átruccannak, nem csoda, hiszen William Forsythe 1988-ban koreografált háromfelvonásos nagybalettje, az Impressing the Czar van műsoron, amelyet az amerikai balettszerző anno a Frankfurti Balettnek komponált és 1995-ig volt repertoáron. Majdhogynem a véletlennek köszönhető, hogy nem került végleg a süllyesztőbe a darab, mert bár igény lett volna az újrabemutatására, Forsythe sorra kikosarazta a társulatokat, mígnem az a Kathryn Bennetts került a Royal Ballet of Flanders igazgatói székébe, aki hosszú éveken keresztül dolgozott táncosként és asszisztensként Forsythe keze alatt, s az ő kérésének végre engedett. „Tudtam, hogy Kathy jól fogja gondját viselni a darabnak. Mindent tud róla, és arról is, hogy hogyan dolgozom.” Így aztán 2005-ben felújították a művet, Forsythe még eszközölt is rajta néhány változtatást.
A Royal Ballet of Flanders hatodik éve járja a világot a darabbal, sikerük töretlen. S bár azok a kritikusok, akiknek van összehasonlítási alapjuk, megjegyzik, hogy a belga társulat interpretációja nem olyan éles és tiszta, mint a Frankfurti Baletté volt, annak, aki először találkozik e korai Forsythe művel, mindez lényegtelen apróság csupán. Ilyen nagyszabású és összetett munkát ugyanis, amely fenekestül fordítja fel a balettel kapcsolatos elvárásainkat, jó, ha szökőévente lát az ember. Nem véletlenül nevezte Forsythe-ot Luke Jennings az Impressing the Czar kapcsán a Guardian hasábjain a szélsőségek koreográfusának.
Hogy mik ezek a szélsőségek? Ha csak annyit mondunk, hogy az első felvonás egy jól szervezett, intelligens káosz, a második felvonás huszonhat perc tiszta tánc, a harmadik felvonás első tétele abszurd színház, az utolsó két tétel pedig egy grandiózus modern törzsi tánc – így már lehet fogalmunk a koreográfia szélsőségeiről. Az ember fogja a fejét, hogy hova került, miközben persze könnyedén leveszi a lábáról a tobzódó fantázia nyomán megnyilvánuló bizarr összkép titokzatossága. Forsythe szavai ugyan nyugtatólag hatnak – „Nem vagyok egy halálosan komoly ember. Ne aggódj, hogy mindez mit jelent… Ez egy szórakoztató balett!” –, agytekervényeink mégis dolgoznak.
 Jelenetek az előadásból |
Itt van mindjárt a cím (Impressing the Czar) és az első felvonás alcíme (Potemkin signature), amely félreérthetetlen utalás a XVIII. századi orosz uralkodókra, az orosz balett korai pártfogóira. A legkiválóbb olasz és francia balettmestereket szerződtették a moszkvai és pétervári balettiskolákba, hogy a nép tehetséges fiaiból udvari társulatot szervezzenek. G. A. Patyomkin (azaz Potemkin) II. (Nagy) Katalin cárnő kegyence és tanácsadója volt, hozzá kapcsolódik a „Patyomkin-falu” kifejezés, amely a látszateredményekkel való hivalkodás jelképévé vált, Patyomkin ugyanis mindig mindent megtett, sőt még annál többet is, hogy a cárnő kedvében járjon. A balett sokáig ilyen „Patyomkin-falu” volt, a szórakoztatás, a lenyűgözés eszköze, udvari művészet, amely elterelte a figyelmet a valóságról. De ennek most vége! Eljött a szembenézés és a leszámolás órája, a múlt áruba bocsáttatik!
Az első felvonás korokat, stílusokat, idézeteket „böfög fel” a művészet hatalmas bendőjéből a tánctól kezdve a festészeten át civilizációnk ikonografikus jel(kép)rengetegéig. Olyan a színpad, mint egy szüntelenül vibráló, izgő-mozgó panoptikum, amelyet kultúrtörténeti referenciák sokasága tölt meg. Az ív évszázadokat fog át, a reneszánsztól a barokkon át (díszlet és jelmez: Michael Simon és Férial Münnich) az Orosz Balett Gyagilev vezette forradalmáig, de ez még mind semmi: hiszen mai vágású, idétlenre formált, pápaszemes hivatalnokfélék (fehér ing, fekete alj, sötét nyakkendő) dacolnak e sebtiben életre kelt kultúrhaddal, hogy teljes legyen a káosz, olyan benyomást keltve, mintha egy grandiózus régiségkereskedésben az alkalmazottak próbálnák megfékezni, de legalábbis irányítani a múlt komikus lázadását.
A színpad egyik felét enyhén lejtős, intarziás padló borítja, hátul hatalmas trónus és egy televízió, elől óriási aranyozott barokk asztal. Itt székel Ágnes (Jessica Truesdale), az őrült „forgalomirányító”, aki walkie-talkie-n tartja a kapcsolatot a bohócok bohócával, Mr. Pnuttal (Jim de Block). A tér másik fele üres, csak kopott festményvásznakat fejtenek le rétegenként a háttérben néha-néha a táncosok. A színpadot arannyal futtatott kellékek tömkelege borítja: íj, szobor, olló, fakalapács, szigony, sisakok és még ezer apró dolog, egyike-másika nagy méretben, mint például egy pár cseresznye. Szent Sebestyén lődözi nyilait, egy nő fején aranyozott kalitkával vonul, reneszánsz és barokk színek, ízek és tapintások érződnek, de feltűnik a tömegben Nizsinszkij Faunja is. Gyönyörű, stilizáltan korhű ruhákban (vagy aranyozott balettdresszben) perdülnek táncra a szereplők, a fináléban legalább negyvenen ropják, zsizsegnek, mint a hangyaboly, mindenkinek feladata van, senki nem statiszta, még a hátsó sorokban állók sem. Különleges, hogy legfeljebb csak kvartettbe és kvintettbe rendeződik a tánc, viszont sok a szóló, a duó és a trió, az alakzatok viszont sokszor szimultán futnak, és minden csak pillanatokra, villanásnyi időre kap reflektorfényt.
Forsythe azonban nem csak a klasszikus balett szókincsének pengeéles dekonstrukciójával, és más táncstílus (akár kommersz táncelem) beemelésével teremt hihetetlenül dús, barokkos, ugyanakkor végtelenül fegyelmezett összhatást, hanem a zene és a világítás rapszodikus működtetésével is, amely ugyanúgy szilánkos és fragmentált, mint minden „alkatrész”, ami az első felvonást parádés vásári felvonulássá kerekíti.
A szünet után jön az első nem várt fordulat. Ugyanis a második felvonás egy az egyben az 1987-ben a Párizsi Opera Balett számára készült In the middle, somewhat elevated (Középen, kissé megemelve) című koreográfia újrahasznosítása. (A darabot a világ számos társulata bemutatta, szerepelt a Magyar Nemzeti Balett 2000 mozdulat című műsorán is, betanító balettmestere ugyanaz a Kathryn Bennetts volt, aki most az antwerpeni együttest vezeti.) A két felvonás között az egyik összekötő motívum a „középen, kissé megemelve” belógatott arany cseresznye (emlék az emlékezetről), a másik Thom Willems elektronikus zenéje, aki Beethoven dallamainak első felvonásbeli szétbombázása után ezúttal saját kompozíciójával okoz érzéki borzongást. No meg persze a tánc: amely a selymekből, kelmékből kifejtve most zöldeskék-fekete dresszben, nem hogy narratíva, de mindenféle hangulat megidézése nélkül, tisztán kínálja önmagát. Íme a purista Forsythe.
Fülsiketítő robajjal és fényvillanással indul a tétel, mintha mennykő csapott volna le a színpadra. A zene feszes ritmusú, fémesen hideg stílusban zakatol mindvégig. A mozgás zsúfoltsága, sebessége, gyors pozícióváltásai és egyensúly-áthelyezései, a szekvenciákat tagoló hirtelen blokkolások, a tánc során megkívánt pontosság és fegyelem, a mozdulatok élessége és feszessége minden társulatot nagy kihívás elé állít. Forsythe úgy lát a színpadon, mint bagoly az éjszakában. Külön élmény, ahogy a kilenc táncost a térben tereli-forgatja, sétálásokkal, futásokkal, kiállásokkal csökkenti, majd visszadúsítja a létszámot, kerüli a szimmetriát és a frontális beállításokat. Forsythe kis tánctörténeti klasszikusa ma is lenyűgöző, ékszer az ékszeres dobozban.
 Jelenet az előadásból |
Aztán itt az újabb csavar. A harmadik felvonás első tétele (La maison de mezzo-prezzo) az első felvonásban elejtett szálat gombolyítja tovább – sok beszéddel, tánc nélkül, egy tévéshow-val keresztezett kabaré modorában. A színpadot súlyos függönyök szűkítik le az előtérre, nyilvános aukción vagyunk, ahol minden eladó: a kultúra, a művészet, az arany kellékek és maguk az aranyozott szobrokként pózoló táncosok is. Ágnes asszony vezeti az árverést, rikácsol, mint a fába szorult féreg, Mr. Pnut pedig (de csak a „levágott” feje) ott vihorászik egy aranykeretes urnában az asztal tetején. Az igazi táncshow azonban csak ezután veszi kezdetét, a második tétellel (Bongo bongo nageela). Közel negyven táncos – nők és férfiak vegyesen –, egyforma női parókában, fehér blúzban, sötét rakottszoknyában és fehér térdzokniban menetel lázadó kamaszként a színpadon. Mr. Pnut nyílvesszővel a szívében fekszik e punk rituális körtánc közepén, hogy a harmadik tételre (Mr. Pnut goes to the big top) feltámadjon, és a ritmusra rángó vad schoolgirl-horda aranysisakos parancsnoka legyen. Nonszensz az egész: a hip-hop, break- és diszkótánc-elemeket extravagáns, csűrdöngölős szertartástánccá gyúró koreográfia, a kivillantott fehér bugyik és a grimaszoló arcok hetyke látványa, a felszabaduló erő megmosolyogtató hiábavalósága. Szóval tényleg nonszensz, de épp ettől lehengerlő és varázslatos.
Nem véletlen egyébként, hogy a Giselle-t és a Tavaszi áldozatot szokták felemlegetni a két utolsó tétel kapcsán. Előbbit a nagy létszámú a női kar kellemkedése miatt, de annak egyfajta paródiájaként, utóbbit érthetően rituális jellege okán, a Sztravinszkij-mű játszótéri változatát látván bele, persze ellentétes tartalommal, hiszen itt feltámadás van, és nem áldozat.
Forsythe összeegyezteti az összeegyeztethetetlent, zúz, tördel és újrailleszt, mindent befal, megemészt és kiköp. Kész alkímia, amit csinál. Ha Béjart mágus volt, akkor ő vajon mi? Egy biztos: nem csak a nyolcvanas években tűnt radikálisnak. Most is az.