H. Magyar Kornél (fotó: Kardos Zsuzsa)

A „triginta” latinul azt jelenti: 30. Nem tudom, pontosan mire utal a névválasztás, de tény, hogy ebben a zenében a számolás erősen dominál, hiszen a trió az indiai és indonéz-gamelán hagyományok felhasználásával szerveződött. A távol-keleti előadási rendszerek és ritmusciklusok a zeneiskolai növendékektől eleinte komoly matematikai készségeket követelnek, ám szerencsére a tehetséges muzsikus-jelöltek hamar eljuthatnak oda, amikor például az indiai tálák kötött ritmikai felosztásai már készségszinten épülnek az előadásba. Gyakorlatlan európai fül számára a hallott előadási rendszer visszafejthetetlen, mert míg mi műformákban (vagy éppen azok felszámolásában) gondolkodunk, a távol-keleti spiritualitás egészen más forrásvidékről táplálkozik.

A Triginta Percussion nagy erénye, hogy nem kezd didaktikus elemzésbe; nem várja el a hallgatótól, hogy a számukra idegen hang- és ritmusrendszernek akárcsak az alapjait is elsajátítva érkezzen a koncertre, hanem mintegy lefordítja az autentikus zenei dialektusokat a mi európai nyelvünkre. És ez még csak a kiindulási pont, mert a bemutatott zenedarabok egytől-egyig saját kompozíciók: távol-keleti zenei műveltséggel rendelkező muzsikusok tehát európai keretek közé teremtenek indiai és gamelán eszközökkel új minőséget.

H. Magyar Kornél és Szabó Mátyás (fotó: Kardos Zsuzsa)

Talán az újdonság túlzónak tűnhet akkor, ha az 1900-as világkiállításon bemutatott gamelán zenekarra gondolunk, amelynek hatása a teljes impresszionizmuson végiggyűrűzött. Debussyéket a zeneszerszámok hangja, az alkalmazott hangsorok és az ezekből következő dallamok ragadták meg, ám a sajátos kommunikációként is funkcionáló ritmika feltérképezetlen terep maradt részükről. A Triginta pedig éppen a ritmika varázsát állítja fókuszba, ami még mindig nem újdonság, ha az Amadinda ütőegyüttest említjük (a két együttesnek nemrégiben a Tavaszi Fesztiválon volt is közös koncertje). A dallamhangszerek viszont majdhogynem hiányoznak a Triginta apparátusából (ami van, azok is perkusszív funkcióval rendelkeznek), ezért hangzása rendkívül szikár, a produkció pedig hatásosan lényegre törő. A hangszerek bemutatására itt nincsen hely, de azt gondolom, hogy a zenekari kommunikációt magára vállaló H. Magyar Kornél is feleslegesen nevezte magukat alulminősítve több alkalommal is hangszerbemutatónak koncertjüket. A lényeget nem egyenként testesítik meg a nálunk unikális bonang, kendang, suling, anklung, gatham, kanjira, cajon nevű hangszerek, hanem egységben szólnak a különböző világok közötti megértés lehetőségéről. És ez a gondolat már alapjaiban mutat túl a puszta zeneiségen; engem az ragadott meg, ahogyan három magyar zenész, az ázsiai kontinensen belül is egymástól távoli vidékek közös nevezőit keresi. Már csak a szándék önmagában is eredmény volna, de ennél sokkal többről van szó. Az emészthető méretűre darabolt kompozíciók valószínűleg az éttermi klubhelyszínnek, és úgy általában minden európai koncerthelyszínnek szólnak. Autentikus indiai és gamelán zenét hallgatni jó hosszan érdemes, megteremtve egyfajta meditatív tudatállapot feltételeit. Az ötletes alaplüktetések sodorták is az embert ennek irányába, de sűrűségében annyi friss elem váltotta egymást, hogy azokra éberen kellett figyelni. Nyusztay Iván indiai és H. Magyar Kornél indonéz kísérőhangszerekkel fogták közre Szabó Mátyást, aki mindkét oldalról hozta szólista instrumentumait. A tagok különböző zenei háttérrel és tapasztalattal rendelkeznek, a Trigintában mindegyikük kicsit mást csinál, mint ahonnan érkezett – úgy tűnik, az összhang megteremtéséhez ez jó recept.

Nyusztay Iván (fotó: Kardos Zsuzsa)

A második részre csatlakozott Pusztai Gábor, aki további ütős hangszerek mellett felvételről bejátszott elektronikus alapokat is hozott vendégségbe. Különös helyzet megfordítani azt a szokványos alapszituációt, hogy az elektronika a ritmust támogatja és a további hangszerek erre játszanak. Nos, a Triginta Electric esetében a ritmus továbbra is főszereplő, csupán statikus hangfelhő burkában kell mozognia. És ez a mozgás nekem már kevéssé tetszik a professzionális megvalósítás ellenére. Hiába nehéz egy metrummal nem rendelkező hangszövet mellé folytonos változásban lévő ritmikát konstruálni, ha ez a ritmika fogságba kerül ahhoz a szabadságfokhoz képest, amit egy koncert-féllel korábban hallhattunk. Az alapok ráadásul nagyon kreatív megvalósításról tanúskodtak, mégis azt kell mondanom: ha több ezer kilométer messzeségből érkező élő hangszerek éppen a nagy, ősi kultúrák közötti tengeren hajóznak, ahhoz vajmi keveset tesz hozzá egy hangfelvételen valószínűleg tökéletesen működő, de élőben az önszerveződés szabadságát romboló momentum.