Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NE EZ A DAL LEGYEN!

Nyílt levél önmagunknak – a Trafó-ügy kapcsán, de nem csak arról
2011. márc. 25.
Egy határozott kijelentés, mielőtt a bizonytalan részletekben elvesznénk: a Trafót meg kell őrizni. Sőt: hagyni kell. Hagyni annak, ami. UPOR LÁSZLÓ VÁLASZA.

Nem feltétlenül olyannak, amilyen, de mindenképpen annak, ami. Egyáltalán nem az állandóság szent nevében, és nem mintha mindent, ami már van, mindenáron meg kellene óvni. Hanem mert ez a trafósok és trafónkívüliek, hagyományőrzők és hagyományrombolók közös érdeke – és jó volna, ha ezt többen is fölismernénk.

Erről bővebben alább. Előbb azonban egy kicsit a nyílt levelekről, a tiltakozásról, a mi kis demonstrációinkról, petícióinkról. Hisz mindez mindennapi életünk kalkulálható, szerves része lett, sok egyébnél megbízhatóbb igazodási pont: „Mit hallottál, ma mire muszáj reagálni?”

trafo1 1Sietős brutalitással végighajszolt változások szelében kapkodjuk a fejünket, elkerekedő szemmel nézünk a ködös jövőbe, levegőhöz se nagyon jutunk, de lassan magunk is unjuk a tiltakozás ismétlődő (és egyként hatástalan) mondatait és gesztusait. Tényleg. Mi van itt? És mi jön még? Minden jel szerint jó darabig meglesz a mindennapi betevő okunk, hogy hitetlenül-szomorúan csóváljuk a fejünket (mondjátok meg: ez most mire jó?), felháborodjunk (ugye, ezt már mégsem!), kétségbeessünk (úristen, ennek sosem lesz vége)…

El a kezekkel a…! Ne hagyjuk, hogy…! Védjük meg a…! Zilált alkotó perceink szűkös szünetében immár üzemszerűen rohanunk a barikádra. Ahonnan nem véres fejjel, legfeljebb az éjszakai munkától véreres szemmel, a heves vitázástól bevérzett torokkal térünk haza – de büszkén, hogy tettünk valamit. Ez maradt, ennyi csak. De ennyi kell, hogy ne érezzük magunkat egészen tehetetlennek, tétlennek, közömbösnek vagy épp cinkosnak. Úgy tűnik, bele vagyunk ebbe az utcába kergetve. Hiszen a khm… kissé tájékozatlan és nem kellőképp körültekintő politikusok megannyi tökéletlen megnyilvánulása és döntése (rombolása?), no meg a – ismét: khm… – nem mindig eléggé képességes helyet követelők akciózása, piszkolódása és dicstelen országlása nemigen hagy választást.

Védjük tehát meg a… Ne hagyjuk tehát, hogy… Mit is? Hát védjük meg, amit durván támadnak, óvjuk az értéket, védjük a józan ész maradékait, ne hagyjuk, hogy a hozzá nem értéssel szövetkező akarnokság akadálytalan dúlása romhalmazzá változtassa a kultúra (oktatás, ipar, közlekedés, szolgáltatás – egyáltalán: a társadalom) erős bástyáit. Hideghadiállapot van, szellemi hideghadigazdálkodásra rendezkedünk be, kényszerpályára állítjuk a gondolatainkat és a cselekvéseinket. És itt a baj. A hadigazdálkodás ugyanis nemcsak a hátországot vérezteti ki (mintha az nem volna épp elég nagy baj!), de az első vonalban harcolókat is bizonyos alapelvek felfüggesztésére készteti (például megvédjük a „mieinket” – akkor is, ha nincs igazuk, csupán azért mert „azok” megtámadták őket). És máris nem önmagunk vagyunk, hanem a „másik” antitézise: tulajdonképpen függvénye.

Ezt jó volna a lehető legtovább és legtávolabbról elkerülni. Persze: ki mondja meg, hol a határ, mikortól és meddig „muszáj” küzdeni, s mikor kell inkább mégis megpróbálkozni a reménytelennek tűnő párbeszéddel, vagy akár (gyáván?) hátat fordítani a „harcnak”, hogy az energiákat az építésre (vagy épp csak a gondolkodásra, tisztázásra) fordíthassuk?

Amely építkezés-gondolkodás-tisztázás amúgy „békeidőben” is erősen deficites szokott lenni – és volt is az elmúlt évtizedekben. Márpedig az efféle adósság durván föl tud halmozódni. Olyannyira, hogy harcos hevületünk hitelét és élét is kikezdheti. Bizony, visszaüt a gyávaság, kényelmesség, ügyetlenség, igénytelenség: amit az elmúlt években – évtizedekben! – ellazsáltunk, elspóroltunk, elodáztunk, elmulasztottunk, most a fejünkre omlik. Ha a nyilvánvalóan szakmaiatlan – esetleg egyéni- vagy csoportérdekektől vezérelt – rossz döntések ellen rendre nem tettünk semmit, ha nem szedtük rendbe szakmai szervezeteinket, amíg a (művészeti) szakmák viszonylagos önrendelkezése valós lehetőségnek tűnt, ha folyamatosan elkerültük, hogy minőség, színvonal, hatékonyság (stb.) alapján különbség tétessék, ha belementünk, hogy különalkuk irányítsanak, most némi fals hang keveredik egyébként jogos felháborodásunkba. Nem azt mondom, hogy „magunkra vessünk” – de azért vessünk kicsit magunkra is. Amúgy pedig politikusokra bízni (például) a kultúra belső szakmai ügyeinek rendbetételét nemcsak balgaság, de az önállóság feladása: önmagunk függelembe helyezése. Történjék ez akár a bizalom, akár a rettegés jegyében.

Most tehát itt állunk a jeges szélben, sok barátunk, kollégánk elviharzik mellettünk, vagy szemből masíroz keményen (felőlük nézve fordítva áll a helyzet), s persze jó néhányan nem képesek ellenállni a nyalásra odakínált talpak és seggek kísértésének (mikor volt/lesz másképp?). Ez jórészt adottság, politikusan kijátszott esély, kikényszerített hiba, de kicsit a mi felelősségünk – korábbi felelőtlenségünk hozadéka. Maradtunk politika-óvóbácsi kiscsoportosai, nem növekedtünk felnőtté (ki-ki a maga ellenlábasával-ellenfelével együtt, ahogyan illenék). Ezen kellene nagyot fordítani – bármennyire illuzórikusnak tűnik is ez most, bármennyire mást követel is a pillanat. 

Mert a pillanat persze sürgős cselekvést követel. Hogy védjük meg a… most éppen a Trafót.

Minden területen vannak fontos és még fontosabb intézmények. Az ésszerűség határain belül minden jól működő iskolát és egészségügyi intézményt meg kell tartani: egy iskolát, egy orvosi rendelőt ha bezárnak, a következmények nagyon súlyosak lehetnek. Ha mindet bezárják, és a mezőn kell oktatni vagy praktizálni, furcsa állapotok alakulnak ki. Na de ha az orvosok és a tanárok egyetemes képzése szűnik meg, hamarosan elbutul – ha épp addigra ki nem hal – az ország.

A Trafó nem egy színház, nem egy koncertterem, nem valahányadik kiállítótér, hanem a művészek, a művészettel foglalkozók és közönségük egyetemes képzésére szakosodott egyedi és egyedülálló intézmény. Vendégül lát és prezentál: kifejleszt, kipróbál, otthont ad. Nekünk fedez fel, értünk válogat. A nagyvilágból másutt nem látható, beskatulyázhatatlan produkciókat hoz helybe, amelyek egy része friss kísérlet, másik hányada a nemzetközi élvonalhoz (sőt: a kánonhoz) tartozik, nálunk mégsem találna helyet. Hacsak nem a Trafóban. A meghívások nem a véletlenek összejátszása és nem is ad hoc tanácsok nyomán születnek: alapjuk a több évtizedes értő úttörőmunka és folyamatos kutatás. Ugyanez a Trafó ugyanilyen eltökéltséggel – és felelősségérzettel – honi „anyagból” olyan művészeti vállalkozásokat produkál, amelyek a meglévő intézmények profiljába, működési struktúrájába, műsorpolitikájába és -struktúrájába nem illeszkednek, olykor esztétikai világképével összeegyeztethetetlenek. Olyanok fölé tart ernyőt, akik egyébként nemigen fejlődhetnének azzá, akik. A két vonal nem párhuzamosan fut: rendre kereszteződik, egymásba kapaszkodik; ha nem találkozna ezen a helyen valóban Magyarország és a nagyvilág, fele ennyit sem érne ez a működés. Ha ennek a visszacsatolásnak nem vagyunk tudatában nap mint nap, annál jobb: működjön, mintha mi sem volna természetesebb.

De kapjuk fel a fejünket, ha valaki ezt az értéket – az egyes produkciók színvonalától teljesen függetlenül – egy félmondatnyi vállrándítással relatívnak mondja, ahogyan Szemán Béla tette a minap, teljes gőzzel elszáguldván ezáltal a lényeg mellett.

Amint sajnos Králl Csaba jó szándékú levele sem a lényegre koncentrál. Nem az a fontos ugyanis, hogy ki vezeti a Trafót – és Markó Iván, vagy bárki más művészetének értékelését idekeverni tán hiba –, hanem az, hogy egyedülálló mivoltában és minőségében megmaradjon (ami igen kétségessé válik, ha bármely két társulat birtokba veszi a házat).

Próbáljunk most a megóvás érdekében mindent megtenni – aztán szaladjunk vissza az építkezésre, és igyekezzünk kevesebbet foglalkozni a rombolókkal.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek