Králl Csaba levelében úgy minősít két alkotót, hogy önmaga kritikai hangja felett nem mereng el, azt nem kérdőjelezi meg. Ha egy alkotó mond véleményt a kritikáról, általában az a vád éri, hogy nem ért hozzá, sértődött, hisztis. Pedig semmivel sem ért kevésbé hozzá, mint a kritikus a kritika tárgyának műveléséhez. Ő is csak véleményt alkot valamiről. Éppen ezért nem Bozsik Yvette válaszol erre a levélre. Ő nem hisztizik. Nekem pedig mint a társulat művészeti menedzserének ez megengedett.

Králl közvetlen hangú, már-már bizalmaskodásba forduló tegező stílusát ez esetben mellőzném, maradjunk a másik tiszteletének kifejezéséhez bevált magyar szokásnál a magázásnál. Nyilván egy személyes ismeretség azt is megengedné, de erről ez esetben nincs szó. Kezdjük a hit kérdésével. 

Ön azt írja, nehéz elhinnie, hogy Bozsik Yvette nem tudott erről a tervről mint az ügy „kedvezményezettje”. Hiheti ezt, de erre felépíteni egy számonkérést igen furcsa. Úgy esik neki, hitével felvértezve, mint egy bűnösnek, akit rajtakaptak a lopáson. 

Megkérdőjelezhetetlen verdiktjével felbecsülhetetlen értékűnek minősíti a Trafót. Értékei és eddigi működése elismerése mellett is csak azt tudom mondani, ez is egy vélemény lehet róla. De attól valami nem lesz jobb, hogy Markó Ivánt – véleményem szerint – porig alázza, nyolcvanas éveknek minősíti, és elveszi tőle azt, amit valójában már megszerzett pályája során: a világhírét. Mert az, függetlenül attól, mit is gondolunk róla, adott. Kevés hazai alkotóról mondható ez el. Ezt negligálni, főleg önmagához mérni, egyszerűen szánalmas. 

Hasonlóképpen szánalmas Bozsik Yvette forradalmiságát, valamikori lázadását számon kérni. Az ő forradalma arról szólt, hogy egy új formanyelv, a kortárs tánc és mozgás megkapja a neki járó tiszteletet, elismertséget és lehetőséget a hazai táncéletben. Ilyen módon Bozsik a kevés sikeres forradalmárok közé tartozik, hiszen elérte a szándékát, és nyomában számtalan alkotó, aki hasonlóképpen gondolkozott, lehetőséget és teret kapott az alkotásra, eljutott a közönséghez. Kialakult a kortárs táncélet hazánkban. Nem járok messze az igazságtól, ha azt gondolom, a Trafó létrejöttét is ez a forradalom segítette elő. 

Ahogyan Pina Bausch a harcai után megalakított együttesével otthonra talált és élete utolsó pillanatáig dolgozott színházában, már nem forradalmár volt, hanem stílusában és formanyelvében megerősödött, érett alkotó, aki így köszönt el a földi léttől. Permanens forradalmár nem létezik. Bozsik is, rátalálva a csak rá jellemző nyelvezetére és alkotói attitűdjére, társulatával „békésen” dolgozik, és megpróbál tetőt vonni a fejük fölé. Évek óta küzd ezért. De nem más kárára és kiszorítására törekszik. Hivatalosan senki nem kereste meg azzal az elképzeléssel, hogy a Trafó lenne az a tető. Így aztán véleménye sem lehetett róla. 

Bozsik Yvette-et ilyen módon kitenni fegyvertelenül a harcmezőre tisztességtelen. Mint ahogy az is az, hogy mögé bújva, szakmainak álcázott érvekkel lődözzenek a hatalomra, és vissza.