Molnár Ferenc: Olympia / Gárdonyi Géza Színház, Eger
2011.03.16.

Ahogyan le szokás választani a szerzőt a narrátorról, úgy kellene függetleníteni a kiábrándult színészt az alázatosan megformált szereptől, és a leköszönő igazgatót a tevékeny rendezőtől. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.

A színház azonban sokszor nemcsak halott emberek élő gondolatait, hanem élő emberek haldokló terveit is láttatni engedi.
 
Nem titok: az egri Gárdonyi Géza Színház jelentékeny időszakának végére lassan pont kerül. Ráadásul, mintha Molnár Ferenc Olympia című vígjátéka – a fair play szellemiségére való tekintet nélkül – a régi, radikálisabb és az új, konzervatívabb színházfelfogás egymásnak feszülésének is kénytelen volna teret engedni. 

Szabó Emília
Szabó Emília
Nem azért, mert sokan adtak hangot az új igazgató, Blaskó Balázs klasszikus színházeszményével szembeni tiltakozásuknak – az Olympia hét szereplője közül hatan (!) például úgy, hogy az idény végén máshová szerződnek –, hanem azért, mert a frissen kinevezett vezető saját magát és az egész társulatot is kompromittálja kijelentéseivel. Lapunk olvasói már értesülhettek róla, hogy az új bemutató ellen többek között a díszlet a kifogása. „Kecskeméten [ugyanis] ment nemrég egy másik Molnár-darab, a Játék a kastélyban. Rendezői szándék és elvárás kérdése a játéktér kialakítása. A mostani súlyos anyagi helyzetben kölcsön kellett volna kérni azt a díszletet, és hozzá alakítani az egri színház méreteihez. A méregdrága jelmeztervek és kivitelezés helyett pedig a gazdag jelmeztárból kellett volna válogatni és átalakítani, ha valóban a színház érdekei a fontosak.” 

Ehhez képest a Cziegler Balázs nevéhez fűződő, luxuskörülményeket teremtő, impozáns fürdő díszlete a fülledt atmoszféra létrehozásán túl azért felelős, hogy kifejezze az arisztokratikus gondolkodás, szemlélet illúzióját: „[h]a ezt a gyógyvizet innen csöveken el lehetne vezetni”, Eugénia főhercegné bármit megadna azért, hogy ne kelljen a pórnéppel közösködnie. A díszlet legfeljebb azért kifogásolható, mert a rendezés nem aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket. 

Füzér Anni ruhakölteményei viszont egytől egyig telitalálatnak bizonyulnak. A korhűnek tetsző jelmezek egyrészt a szemfényvesztés részei, másrészt erőteljes funkcióval bírnak: Olympia fűzője kezdetben felsőbbrendűséget, tekintélyt és ebből következőleg elérhetetlenséget kölcsönöz viselőjének, majd mindez a fojtogató vágy, az ellenszegülés szimbólumává alakul, végül a szorongató ruhadarab hiánya a gátlások, az erkölcs és az előítéletek levetkőzésének jelképévé válik.

Az előadás – Olympia fűzőjéhez igazodva – három pillérre, az előkelőséggel szemben tanúsított (ön)iróniából táplálkozó bohózatra, a szokásjog merev szabályaival szembeszegülő hős fordulatos küzdelmére, valamint a lappangó erotikára támaszkodik, csakhogy Csizmadia Tibor rendezésének összességében nem sikerül megtalálnia az ideális arányokat. 

Ötvös András és Szabó Emília
Ötvös András és Szabó Emília
Pedig Lina, a rosszindulatú vénkisasszony és a finom modorú, túlérzékeny Albert kettősével még akkor is jól indul a darab, ha a sziporkázó Vajda Milánnal ellentétben Fekete Györgyi nehezen bontakozik ki a szerepben. Tulajdonképpen a folytatás is remek, hiszen Szabó Emília görög márványszobrot idéző, rideg Olympiája hús-vér nőként éled újjá tetszhalott állapotából, köszönhetően Ötvös András néhány apró, de annál határozottabb mozdulattal, jellemzően kevés, mégis eltökéltséget sugárzó gesztussal autentikusan megoldott huszárkapitányának, illetve valamelyest lazábbra, merészebbre hangolt csalójának. Afféle közjátékként a Krehlt alakító Schruff Milán is megmutatja komikusi vénáját, emlékezetessé téve a jóindulatú, de bamba, értetlen, ezért végtelenül szerethető csendőr-alezredest. 

Igen ám, de a harmadik felvonásban megérkezik Plata-Ettingen herceg, és semmi nem változik. Kaszás Gergő a tapasztalt tábornok szerepében – mintegy túlhajtva az előadás komikusságát – vékony alkatával, erőtlen orgánumával, császárbajuszával mintha csak saját maga (Ferenc József, és egyáltalán: a Monarchia osztrák vezérkarának) paródiája lenne. Hiányzik belőle a kedélyesség mögött rejtőző hatalom, hiányzik a magas rangú katonai vezetőkre jellemző tekintély, ebből adódóan pedig környezetéből is hiányzik a rettegés leplezésének kötelező érvényűsége. Mindennek pedig az a következménye, hogy feszültség helyett családias légkör fogadja a váratlanul betoppanó Kovács kapitányt, viszont ha nincs feszültség, akkor a néző megnyugszik, és elfelejt izgulni a szélhámos katonáért. Pedig most következik a második csavar – miszerint Kovács valójában az, akinek eredetileg mondta magát –, csakhogy ez már aligha éri váratlanul a nagyérdeműt. „Minden tréfáért meg kell fizetni” – mondja Kovács a happy endet egyébként frappánsan elkerülő befejezés előtt, és milyen igaza van: a könnyed, vígjátéki hangnem elhatalmasodása miatt a zárlat hirtelennek és erőtlennek hat. 

Jelenetkép. Fotók: Dömölky Dániel (A képek forrása: Gárdonyi Géza Színház)
Bozó Andrea, Vajda Milán, Kaszás Gergő és Szabó Emília. Fotó: Dömölky Dániel (A képek forrása: Gárdonyi Géza Színház)
Az Eugénia főhercegnét játszó Bozó Andrea annak ellenére, hogy inkább nővére, semmint anyja lehetne Szabó Emíliának, nagyot játszik: gazdag eszköztára révén sikerül hozzáöregednie szerepéhez. A rendező még arra is figyelt, hogy a dráma személyeit hozzáfiatalítsa színészeihez, Szabó Emília például – az eredeti szöveggel ellentétben – így tizenegy helyett csupán hat éve özvegy. 

A színvonalas alakításokra támaszkodva többet is ki lehetett volna hozni a ritkán játszott, ravasz Molnár-darabból. A szerző a két világháború közül tekint vissza a békebeli Monarchia viszonylagos jólét szülte optimizmusára, elégedettségére, ahol a születési előjogok alapján szerveződő társadalmi elit szent meggyőződése, hogy az elkövetkező száz évben nem lesz háború. Ami azt illeti, lett. Tévedés azonban azt gondolni, hogy holmi ideológiák vagy politikai vadhajtások vezettek a világégéshez. Nem, a feszültség már jó ideje gyülemlik az Albertekben, mert a Linák nem mulasztják el megjegyezni, hogy az Albertek természetesen nem vesznek részt a díjlovaglásokon, mivel félnek lóra ülni, és ugyanígy gyülemlik a Kovács Andrásokban, mert az Olympiák rendre leparasztozzák őket, azzal nyugtatva, igyanak erős italokat, szeressenek szép nőket.

Ezt Csizmadia Tibor is pontosan látja. „Mint minden igazi játékos, szenvedélyesen játszanak, de ezekben a felső körökben, ha bridzsről vagy ha flörtről is van szó, az indulatok a felszín alatt, a mondatok mögött jelenhetnek csak meg” – fogalmaz a műsorfüzetben a rendező. Vagy Molnár megfogalmazásában: „Bridzs egy ártatlan játék, amit négyen játszanak. Flört egy ártatlan játék, amit ketten játszanak.” Az egri előadásból hiányzik az említett feszültség, ezért az Olympia is csak egy ártatlan játék. Ezt heten játsszák.
 
Szerző:  Molnár Ferenc,  Cím:  Olympia,  Rendező:  Csizmadia Tibor,  Díszlettervező:  Cziegler Balázs,  Jelmeztervező:  Füzér Anni,  Szereplők:  Kaszás Gergő,  Bozó Andrea,  Szabó Emília,  Ötvös András,  Vajda Milán,  Schruff Milán,  Fekete Györgyi,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott