Intelligens szerviz / Kaposvári Egyetem Művészeti Kar, POSZT 2011
2011.03.16.

Ilyenkor már csak a szemérmetlenség segít. Magányos cédrus. Mondom megalomán hasonlat gyanánt, és nem félek ezt mondani. Ugyanis az Intelligens szerviz (Net-Shakespeare) című előadást egy olyan ember rendezte, aki évtizedek óta ugyanazt csinálja. FORGÁCH ANDRÁS KRITIKÁJA.

Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy az előadáson, amit a Merlinben láttam, és amelyik mintegy két óra hosszú volt, szünet nélkül, nem ért semmilyen meglepetés. Megint egy ugyanolyan előadás. Azt kaptam, amit vártam. Kis jeleneteket, egymástól izolált szkeccseket – na már ez sem stimmel: ezekben a jelenetekben nincsen semmi szkeccsszerű, habár rögtönzésnek hatnak, és magukon viselik az ötletszerűség, az improvizatív gondolkodás minden jegyét, ámbár ez az ötletszerűség inkább a szellem folytonos működésére, mint esetlegességre utal. És azért sem szkeccsek, paradox módon, mert statikusak: a szereplők a jelenet kezdetén általában beállnak valamilyen pózba, abban megmaradnak, és aztán elmondják a szöveget, így vagy úgy, elvégzik, mint egy mutatványt – de ez a látszólagos statikusság különös intenzitást ad a látott jelenetnek, a színészt pásztázó szemnek rengeteg ideje van, hogy megfigyelje, hogy alaposan megvizsgálja a szereplőt, aki ráadásul gyakorta egyetlen gesztust dadog, belefagy egy bizonyos viselkedésmódba.

Vlasits Barbara és Krajcsi Nikolett
Vlasits Barbara és Krajcsi Nikolett

Ez a statikusság a maga módján rendkívül mozgalmas: mert az alapképlet váratlansága felborítja az elvárásaimat. De hát ezt is ismerem. Olykor párhuzamos jelenetek is folynak: lányok énekelnek ógörögül a háttérben (Melis László Euripidész Iphigeneia című darabjának kardalait zenésítette meg gyönyörűen, valamint a delphoi jóslatok töredékeit), a jelenet alatt, attól függetlenül, parallel, külön szcenírozásban, mintegy kothurnuson állva, avagy a színfalak mögött beszélnek (sztoriznak) valakik alig érthetően, félig-meddig suttogva, sőt még átdíszítés közben, a sötétben is folyik az előadás, az egyik – ilyeténképpen láthatatlan – éppen átdíszítéssel foglalatoskodó szereplő mond el egy szürreálisan köznapi történetet. Az egy jeleneten belül fellépő számos szereplő – mint a megfeszített Jézus jelenetében látható négyes (hirtelen ez ugrik be, talán mert ezt lehet egyetlen ikonnal, nagy fakereszt, könnyedén jellemezni, de van egy másik jelenetben kvázi gyónás is, ahol a színpad közepén álló fal két oldalán ülő két férfi közül az egyik éppen most vedlett transzvesztitából kvázi pappá, a másik férfi viszont egy korábbi jelenetben látott lila öltönyében vándorolt ide – abban az előző jelenetben (amely egy talk-showból vett idézet) az előttük felravatalozott szűzies leánygyermek mögött veszekszik a férfi a kivert fogú feleségével: a különös grammatikájú szavak, mondatok, idiómák, ismétlések fegyverével harcol Krajcsi Nikolett és a most, ebben a későbbi gyónási jelenetben unottan banánt evő Varga Norbert: ez a gyónás két össze nem tartozó ember együttléte ebben a térben, az éppen volt transzvesztita, Lakatos Máté, virslidarabokat halász elő egy piros fazékból, és megeszegeti őket – ugyanígy a Megfeszítés-jelenet négy szereplője négy teljesen külön világ lakója, mint ahogy Hérakleitosz mondja: Az ébrenlevőknek egy és közös a világuk, az alvók mindegyike külön világba lép.

Czakó Julianna, Rainer-Micsinyei Nóra, Krajcsi Nikolett, Gergely Rozália és Tolnai Hella
Czakó Julianna, Rainer-Micsinyei Nóra, Krajcsi Nikolett, Gergely Rozália és Tolnai Hella

Mintha a szereplők egymás álmai lennének – de ezt is láttuk már ettől a szerzőtől, rendezőtől, ebben sincs semmi meglepő. Aztán adott a jelenetek sorának, sorozatának alig kikövetkeztethető költőisége, amely a mélyben szerveződve hat a tudatunkra. De ezt is láttuk már: a rákövetkezések titokzatos – titokzatosan banális – rendszere nem rögtön fölfejthető, sőt nem is fölfejtendő. Ja, és még ez is: a szövegek rendszerint talált szövegek – a hangsúlyok talált hangsúlyok: tudom, hogy ez az ember részben talált szövegekből, nem is egyszerűen talált szövegekből, hanem a placcra kitett, nagyon vállaltan talált szövegekből építi fel előadásait, színdarabjait, könyveit, mintegy szerényen mögéjük lép, félreáll, és amikor saját szövegeket alkot, azokban is gyakran egy stílust jelenít meg, mert rengeteg beszédmódra képes, mint egy utánzóművész.

Akkor mért lepődöm meg mégis minden alkalommal?

Mert lényeket látok a színpadon. Nem embereket vagy állatokat, nem felnőtteket vagy csecsemőket, nem színészeket, hanem lényeket. Az évad egyik legkülönlegesebb előadását hozta létre Jeles András ezúttal a Kaposvári Egyetem III. éves színészhallgatóival: akik nem színészhallgatók ebben az előadásban, nem is színészek, hanem lények. A Jézus-történet (parabola? esemény? allegória? valami egyszeri, ami örökre megismétlődik), amely valamilyen alakban, utalásképp, vagy brutális megjelenítésben mindig fölbukkan Jeles előadásaiban és szövegeiben, a kvázi aranymetszés pillanatában bukkan föl, és az egész előadásra kiterjedő érvényességgel azt mondja, hogy a szakralitás, a rítus, amely a leghétköznapibb cselekedetünket is áthatja, vagy fordítva: éppenséggel arra utal, hogy a cselekedeteink mindenestül elvesztették szakrális jellegüket.

Középen: Mohácsi Norbert
Középen: Mohácsi Norbert

A házaspár, akik képtelenek egy telefonszámot följegyezni: a szemünk láttára, átöltözködés közben öregszenek meg, fekszenek az ágyba, és a férfi (György Zoltán Dávid) meghal, miközben felesége (Czakó Juli) visszaismétli a nem túl bonyolult számkombinációt a központban nevetését alig visszafojtani nem tudó ügyeletesnek. Egy élet zajlik le előttünk: a halál tökéletesen értelmetlen és kimondhatatlan, mint egy ismétlésekre épülő szám. A két színész már az átöltözés közben megváltozik, és nem azt nézem, hogy milyen jól (vagy ügyetlenül) játssza az öreget két huszonéves, hanem a két színész megszűnik színésznek lenni. Ez a varázslat. Hogy egyetemi hallgatók ezúttal a színészek, akik per pillanat leendő színészek, nem oszt, nem szoroz. Jeles ugyanolyan csodára képes kezdőkkel mint haladókkal: ha azok megértik – egy adott pillanatban –, de ahhoz valamit fel kell adniuk önmagukból –, hogy mit akar tőlük. Hogy mit akar látni általuk.

A főszám ezen az estén, a katartikus pillanat kétségtelen a Rainer-Micsinyei Nóra által előadott monológ volt (ő az előadás elején is megjelent, mint kisúttörő, a szöveget, mivel szövegkönyvet nem kaptam, nem tudom rekonstruálni, de a két lány egészen biztosan nem az úttörőlét boldogságáról beszélt, hanem valami egészen másról: ezt is ismerjük, igen, hogy valami teljesen másról szól a szöveg, mint a szituáció) –, egy intézeti szökés, a szajrén való osztozkodás története, és ahogy érződött, egy fiú monológja lehetett, azonban a fekete műanyag zsákban álló szereplő közben elképesztő magánszámként időről időre csecsemővé változott, olyan hangokat adott ki, majd rendületlenül mondta a szöveget és dobálta kifelé a műanyagjátékszereket a zsákból, kivéve egyet, amit megtartott magának: a közönség csodálata egyszerre szólt a csecsemővé átlényegülés bámulatos mutatványának és a leendő rablógyilkos vagy kisstílű bűnöző pofátlanságának: az emberi állapot jelenítődött meg, egy lényt láttunk, a maga teremtményiségében, az ártatlan bűnösség állapotában.

De ugyanígy Vlasits Barbara, aki egy bidén nyugtatja lábát, miközben fújja a haját egy ventilátor, és láthatólag rosszkor szólalt meg a telefonja – talán szeretkezés közben –, de nem tette le rögtön, mivel nem érti, hogy valójában mit akarnak tőle a telefon túloldalán: belefagy ebbe a gesztusba, beleálmodja magát: egy megzavart lény, gondolhatnék az erdőben az avar alól kikecmergő, hirtelen megdermedt sündisznóra is akár, pedig egy vonzó fiatal lány áll ott, mozdulatlan arccal: a színészek arca nem arra szolgál, hogy a néző mindenféle érzelmi állapotokat tanulmányozhasson rajta, hanem arra, hogy lássuk, miként meztelenedik le egy arc. A szépen éneklő Tolnai Hella ül egy fotelban és arról beszél, hogy Krisztus magyar volt és már nem kell sokat várni, mert már útban van másodszor is. Halksága megrendítő: minden szavára fülelnem kell, meg kell feszítenem érzékeimet.

Vlasits Barbara
Vlasits Barbara

Ha véletlenül kihagytam volna valakit – ideírom az összes szereplő nevét: Czakó Julianna, Deák Péter, Gergely Rozália, György Zoltán Dávid, Krajcsi Nikolett, Lakatos Máté, Mohácsi Norbert, Rainer-Micsinyei Nóra, Sipos György, Tolnai Hella, Varga Norbert, Vlasits Barbara –, az csak azért lehetséges, mert egyrészt már így is túlléptem a terjedelmet, amely egy ilyen weboldalon ésszerű volna, másrészt mert csak egyszer láttam az előadást. Most jut eszembe, a tolókocsis Gergely Rozit, az orvosi műhibákról szóló jelenetben elképesztően rázza a nevetés. Az az ellenállhatatlan nevetés nem egyszerűen nevetés volt, volt benne valami démoni, emberin túli: az a nevetés egy másik világból érkezett (eközben mögötte egy másik lény kezében rázkódott egy joghurtos pohár (?). Hogy ne zavarja a többieket, takarót tettek a fejére. A pohár rázkódott a takaró alatt tovább. Az a rázkódás, rezgés is – miközben az emberi nyomorúság szimbóluma lehetne, egy elfekvőben haldokló Parkinson-kóros öreg megnyilvánulása – valahonnan a kozmoszból érkezett. És akkor még nem beszéltem a három, fejét egy-egy dobba hajtó színészről: két szülő, gyerek. A dobra feszített hártya közvetítette az emberi hangot. A három dobfejű. Ez az ötlet, amely helyzetgyakorlat is lehetne, a jelenet közben megszűnt ötletnek lenni.

Micsoda előadás! Egyáltalán nem hibátlan és nem is egyenletes, de ez is jót tesz neki. Ugyanis az tűnt föl, hogy a színészek megértették, mit akart tőlük Jeles András, ez a makacs, egyszeri látású ember: mertek kiszolgáltatottak lenni, lényük különös fényben világolt, derengett. Úgy hallottam, lesznek még ebből a vizsgadarabból, amelyre osztályzatot is kaptak a szereplők, előadások. Igyekszem eljutni a következőre.

Vö. Török Ákos: Gyöngyök a disznók között, avagy pedagógia: jeles 
Knuth Barbara: Jeles műhely 

Cím:  Intelligens szerviz (Net-Shakespeare),  Rendező:  Jeles András,  Zeneszerző:  Melis László,  Szereplők:  Czakó Julianna,  Deák Péter,  Gergely Rozália,  György Zoltán Dávid,  Krajcsi Nikolett,  Lakatos Máté,  Mohácsi Norbert,  Rainer-Micsinyei Nóra,  Sipos György,  Tolnai Hella,  Varga Norbert,  Vlasits Barbara
Megítélt támogatás: 3 500 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A Kaposvári Egyetem Művészeti Kar színművész hallgatói vizsgaelőadásainak megvalósítására (2010)