Sok szempontból lehetne elemezni Bozsik Yvette Tűzmadarát, de itt csupán két hangsúlyos motívum mentén szeretnék elindulni: az egyik a koreográfia építészeti jellege, a másik pedig a Tűzmadár-szimbólum kínosan sértő átalakítása az egzotikus „Másik” figurájává.
Vati Tamás és Valencia James |
Az első problémakör, amit érdemes a Tűzmadár kapcsán érinteni, a zeneszerző „zsarnoksága” kapcsán kirobbant százéves vita, ami összefügghet azzal, hogy Bozsik Yvette Stravinsky-estje első pillantásra nem más, mint megelevenedő építészet, mozgó térformák monumentális, látványos kavargása. Gyagilev életrajzírója, a híres táncos és koreográfus, Serge Lifar a Tánc című munkájában szembefordul a zeneszerzővel, és leszögezi, hogy Stravinsky gazdag ritmusú zenéjét csupán „különös félreértés folytán” tartották balettzenének. Lifar úgy véli, hogy „zenéje nem táncos ritmusú, metrumváltásai pedig a tánccal valósággal ellentétesek.” Stravinsky maga is érzett némi ambivalenciát a zene és tánc között, hiszen a Fokin-féle, 1910-es Tűzmadárról így vallott: „kellemetlen ellentét támadt a tánc mozdulatai és a zenei ritmus támasztotta követelmények között” – ezzel persze a rosszmájú Lifar is egyetértett.
Ő egyébként „az orosz balett és általában a balett kényurának, zsarnokának és rossz szellemének” tartva a zeneszerzőt, sirámokkal zengte tele még a Revue musicale 1939-es Stravinsky különszámát is, mert szerinte „Stravinsky zenéje megöli a táncot”, és utat nyit a „táncolhatatlan partitúráknak”. A képtelen huzavonát oldotta fel Stravinsky és a balett című tanulmányában Miloss Aurél, aki határozottan kiállt Stravinsky mellett, leszögezve, hogy bár a zeneszerző természetesen önfejű, zsarnok és kíméletlen volt, de egyben autentikus balettalkotó is, aki rendkívül termékenyítően hatott a koreográfusokra, mert rákényszerítette őket, hogy radikálisan újragondolják a zene és a tánc viszonyát. Azt viszont Miloss is említi, hogy Fokin és Stravinsky munkáját nem a szerves alkotói összhang, hanem inkább a párhuzamosság jellemezte. És noha ma már a Tavaszi áldozat vagy a Tűzmadár a balettszínpadok legnépszerűbb művei közé tartoznak, annyiban hihetünk mindkettejüknek, hogy Stravinsky zenéjére koreográfiát alkotni minden, csak éppenséggel nem egyszerű.
Korántsem pusztán ritmikai nehézségekről van szó, hanem arról, hogy a Tűzmadárban a főhős mesei, mágikus, szabad, megfoghatatlan alakja egyrészt vonzza a hatásvadász, didaktikus (és könnyen avuló) értelmezéseket, másrészt pedig a transzcendens/reális szintek váltakozásának megoldása sem könnyű. További nehézség, hogy dramaturgiailag nagyon kötött a darab, a zenébe bele vannak kódolva a pontos koreográfiai fordulatok (és ez még akkor is így van, ha ezen minden koreográfus könnyedén átlép).
Jelenetek az előadásból |
Úgy tűnik, Stravinsky zenéjének komplexitása, súlyossága és iszonyú ereje hatására Bozsik Yvette egyfajta mozgó építészetben kezdett gondolkodni. A díszlet hatalmas, fém ketrecei határozzák meg a látványt, az ezüstösen csillogó rácsok mögött gubbasztó nőalakok inkább csak installációként szolgálnak. Míg a Menyegzőben a tömbökben mozgatott táncosok adták a koreográfia rusztikus, nyers, mégis szigorú rendjét, jelen esetben a rendet a díszletelemek dominanciája hordozza. A férfi táncosok sokszor egyszerűen díszletező szerepkörbe szorulnak, ahogy különböző formákba pakolásszák a súlyos ketreceket (egymás mellé, gúlába stb.). Érteni vélem az alapötletet, még ha felemás is a megvalósítás: az erős, disszonáns és kínzó zenét egy hasonlóan monumentális látványelemmel kellett valahogy egyensúlyba hozni.
A Tűzmadár ábrázolásával nagyon súlyos problémák vannak. Bozsik Yvette koreográfiája rossz értelemben vett időutazás: az az „érzéki”, „vad”, „animális” nőstény-szerep, amit a koreográfus kioszt táncosnőjére, Valencia James-re, némiképp passzé. A főhős gyönyörű, foglyul ejtett vadként, ketrecben érkezik (a többi táncosnő szintúgy), a hatalmi viszonyok tiszták: a nők áldozatok, a férfiak agresszorok, a főszereplőnek Vati Tamás jutott börtönőrként. De ahogy ezt már megszoktuk Bozsiknál, nem a dominancia, hanem az alávetettség, az áldozat-szerep hordozza az erőt, mégpedig a szexualitáson keresztül, így volt ez már a Csodálatos mandarinban is annak idején. (A korábbi, emblematikus koreográfiából különben számtalan motívum visszaköszön, például a ketrec, a női szereplő madárszerű lénye, az egzotikum csodálata, a szexualitás hatalmi jellegének hangsúlyozása és a végső, meglepetésszerű transzformáció egyaránt.)
Fotó: Horváth Judit – Bozsik Yvette Társulat |
A ketrecéből kiszabaduló, törzsi arcfestéssel stigmatizált, „primitív”, „zabolátlan” „ösztönös” egzotikus madárka lesz tehát a tomboló férfivágy egyetlen tárgya, míg a többi táncosnő csupán vérszegény pótlékként használtatik olykor. Mintha arra utalnának, hogy az igazi hatalom, a szexualitás mágiája a fekete lánynál van. Azaz meg is érkeztünk az egzotikus, szexuálisan túlfűtött, titokzatos „örök Másik” jócskán divatjamúlt, etnocentrikus mítoszához, ez pedig nagyon kínos. És az is az (bár a hazai táncszínpadokon teljesen általános), hogy a megerőszakolási jelenetek erotikus helyzetként vannak ábrázolva: a félmeztelenre csupaszított fekete lány a horda martaléka lesz, kézről kézre adják egymásnak a férfiak. Az attak után a lány ernyedtnek, élettelennek tűnő teste a földön hever, majd egy hirtelen dramaturgiai csavarral újra feltűnik, és diadalmasan ragyog a vöröses fényben. A férfiak által felépített, erőszakra épített ketrecvilág együgyű szigora elbukik a főhősnő által képviselt, animális szexualitás tomboló erejével szemben.
Zavarba ejtő tehát Bozsik Yvette Tűzmadara, méghozzá azért, mert a koreográfus nagyon is tudatosan szokott ironizálni a poros sztereotípiákon, humorát fegyverként használva, itt viszont rájátszik egy nagyon is hamis klisére, minden idézőjel nélkül. A ragyogó táncosnő, Valencia James begyömöszölése az „egzotikus vad” kifejezetten káros skatulyájába vérig sértő. És természetesen sértő akkor is, ha a közönség ujjongva fogadja a bántó és anakronisztikus tételt.