Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A BANÁNSZOKNYA HOL MARADT?

Bozsik Yvette Társulat: Tűzmadár
2011. márc. 13.
Bronz Vénusz. Fekete Gyöngy. Kreol Istennő. Ismerős nevek? Hát persze, a banánszoknyás, zseniális, hiperaktív Josephine Bakert nevezte így közönsége. Nem értem, hogy tarthatunk újra itt. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.
Sok szempontból lehetne elemezni Bozsik Yvette Tűzmadarát, de itt csupán két hangsúlyos motívum mentén szeretnék elindulni: az egyik a koreográfia építészeti jellege, a másik pedig a Tűzmadár-szimbólum kínosan sértő átalakítása az egzotikus „Másik” figurájává. 
Vat
Vati Tamás és Valencia James
Az első problémakör, amit érdemes a Tűzmadár kapcsán érinteni, a zeneszerző „zsarnoksága” kapcsán kirobbant százéves vita, ami összefügghet azzal, hogy Bozsik Yvette Stravinsky-estje első pillantásra nem más, mint megelevenedő építészet, mozgó térformák monumentális, látványos kavargása. Gyagilev életrajzírója, a híres táncos és koreográfus, Serge Lifar a Tánc című munkájában szembefordul a zeneszerzővel, és leszögezi, hogy Stravinsky gazdag ritmusú zenéjét csupán „különös félreértés folytán” tartották balettzenének. Lifar úgy véli, hogy „zenéje nem táncos ritmusú, metrumváltásai pedig a tánccal valósággal ellentétesek.” Stravinsky maga is érzett némi ambivalenciát a zene és tánc között, hiszen a Fokin-féle, 1910-es Tűzmadárról így vallott: „kellemetlen ellentét támadt a tánc mozdulatai és a zenei ritmus támasztotta követelmények között” – ezzel persze a rosszmájú Lifar is egyetértett. 
Ő egyébként „az orosz balett és általában a balett kényurának, zsarnokának és rossz szellemének” tartva a zeneszerzőt, sirámokkal zengte tele még a Revue musicale 1939-es Stravinsky különszámát is, mert szerinte „Stravinsky zenéje megöli a táncot”, és utat nyit a „táncolhatatlan partitúráknak”. A képtelen huzavonát oldotta fel Stravinsky és a balett című tanulmányában Miloss Aurél, aki határozottan kiállt Stravinsky mellett, leszögezve, hogy bár a zeneszerző természetesen önfejű, zsarnok és kíméletlen volt, de egyben autentikus balettalkotó is, aki rendkívül termékenyítően hatott a koreográfusokra, mert rákényszerítette őket, hogy radikálisan újragondolják a zene és a tánc viszonyát. Azt viszont Miloss is említi, hogy Fokin és Stravinsky munkáját nem a szerves alkotói összhang, hanem inkább a párhuzamosság jellemezte. És noha ma már a Tavaszi áldozat vagy a Tűzmadár a balettszínpadok legnépszerűbb művei közé tartoznak, annyiban hihetünk mindkettejüknek, hogy Stravinsky zenéjére koreográfiát alkotni minden, csak éppenséggel nem egyszerű.
Korántsem pusztán ritmikai nehézségekről van szó, hanem arról, hogy a Tűzmadárban a főhős mesei, mágikus, szabad, megfoghatatlan alakja egyrészt vonzza a hatásvadász, didaktikus (és könnyen avuló) értelmezéseket, másrészt pedig a transzcendens/reális szintek váltakozásának megoldása sem könnyű. További nehézség, hogy dramaturgiailag nagyon kötött a darab, a zenébe bele vannak kódolva a pontos koreográfiai fordulatok (és ez még akkor is így van, ha ezen minden koreográfus könnyedén átlép). 
 
J
Jelenetek az előadásból
Úgy tűnik, Stravinsky zenéjének komplexitása, súlyossága és iszonyú ereje hatására Bozsik Yvette egyfajta mozgó építészetben kezdett gondolkodni. A díszlet hatalmas, fém ketrecei határozzák meg a látványt, az ezüstösen csillogó rácsok mögött gubbasztó nőalakok inkább csak installációként szolgálnak. Míg a Menyegzőben a tömbökben mozgatott táncosok adták a koreográfia rusztikus, nyers, mégis szigorú rendjét, jelen esetben a rendet a díszletelemek dominanciája hordozza. A férfi táncosok sokszor egyszerűen díszletező szerepkörbe szorulnak, ahogy különböző formákba pakolásszák a súlyos ketreceket (egymás mellé, gúlába stb.). Érteni vélem az alapötletet, még ha felemás is a megvalósítás: az erős, disszonáns és kínzó zenét egy hasonlóan monumentális látványelemmel kellett valahogy egyensúlyba hozni. 
A Tűzmadár ábrázolásával nagyon súlyos problémák vannak. Bozsik Yvette koreográfiája rossz értelemben vett időutazás: az az „érzéki”, „vad”, „animális” nőstény-szerep, amit a koreográfus kioszt táncosnőjére, Valencia James-re, némiképp passzé. A főhős gyönyörű, foglyul ejtett vadként, ketrecben érkezik (a többi táncosnő szintúgy), a hatalmi viszonyok tiszták: a nők áldozatok, a férfiak agresszorok, a főszereplőnek Vati Tamás jutott börtönőrként. De ahogy ezt már megszoktuk Bozsiknál, nem a dominancia, hanem az alávetettség, az áldozat-szerep hordozza az erőt, mégpedig a szexualitáson keresztül, így volt ez már a Csodálatos mandarinban is annak idején. (A korábbi, emblematikus koreográfiából különben számtalan motívum visszaköszön, például a ketrec, a női szereplő madárszerű lénye, az egzotikum csodálata, a szexualitás hatalmi jellegének hangsúlyozása és a végső, meglepetésszerű transzformáció egyaránt.)  
 
Fotó
Fotó: Horváth Judit – Bozsik Yvette Társulat 
A ketrecéből kiszabaduló, törzsi arcfestéssel stigmatizált, „primitív”, „zabolátlan” „ösztönös” egzotikus madárka lesz tehát a tomboló férfivágy egyetlen tárgya, míg a többi táncosnő csupán vérszegény pótlékként használtatik olykor. Mintha arra utalnának, hogy az igazi hatalom, a szexualitás mágiája a fekete lánynál van. Azaz meg is érkeztünk az egzotikus, szexuálisan túlfűtött, titokzatos „örök Másik” jócskán divatjamúlt, etnocentrikus mítoszához, ez pedig nagyon kínos. És az is az (bár a hazai táncszínpadokon teljesen általános), hogy a megerőszakolási jelenetek erotikus helyzetként vannak ábrázolva: a félmeztelenre csupaszított fekete lány a horda martaléka lesz, kézről kézre adják egymásnak a férfiak. Az attak után a lány ernyedtnek, élettelennek tűnő teste a földön hever, majd egy hirtelen dramaturgiai csavarral újra feltűnik, és diadalmasan ragyog a vöröses fényben. A férfiak által felépített, erőszakra épített ketrecvilág együgyű szigora elbukik a főhősnő által képviselt, animális szexualitás tomboló erejével szemben.  
Zavarba ejtő tehát Bozsik Yvette Tűzmadara, méghozzá azért, mert a koreográfus nagyon is tudatosan szokott ironizálni a poros sztereotípiákon, humorát fegyverként használva, itt viszont rájátszik egy nagyon is hamis klisére, minden idézőjel nélkül. A ragyogó táncosnő, Valencia James begyömöszölése az „egzotikus vad” kifejezetten káros skatulyájába vérig sértő. És természetesen sértő akkor is, ha a közönség ujjongva fogadja a bántó és anakronisztikus tételt.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek