 Csontváry: Magányos cédrus – Hamisítvány vagy eredeti? |
„Bár a Csontváry-hamisítványok története nincs feldolgozva, azt kell mondanom, hogy igen korán, talán már a harmincas években rendezett kiállítások pozitív kritikai visszhangja nyomán készülhettek az elsők” – írta néhány éve egy vitatott hitelű Csontváry-kép kapcsán Bellák Gábor művészettörténész. A Csontváry-hamisítványok tehát hosszú múltra tekinthetnek vissza (ugyanakkor persze ellenkező irányú mozgásra is akad példa: tavaly Molnos Péter azonosított eredetiként egy több mint hatvan éven keresztül hamisítványként nyilvántartott Csontváry-önarcképet a Nemzeti Galéria raktárában).
Budapesten 2008 decemberétől 2009 márciusáig a Belvedere Szalonban lehetett megtekinteni azt a százharmincegy hamis Csontváryból álló gyűjteményt, amelynek a szűkebb keresztmetszetét a mostani pécsi kiállítás is a közönség elé tárja. A képeket a neves műgyűjtő, dr. Gegesi Kiss Pál vásárolta annak idején, s élete végéig igyekezett igazolni az eredetiségüket. A mai látogató persze könnyű helyzetben van, amikor fölényes mosollyal sétál végig a festmények előtt, de hát ne feledjük: ezeket a – valóban nem kvalitásos – képeket mi már a készen kapott kontextussal együtt látjuk, hiszen eleve hamisítványokként vesszük szemügyre őket.
A kiállításon bemutatott hamisítványok sok mindent elárulnak a Csontváry-jelenségről, pontosabban a Csontváryról alkotott közkeletű képről. A hétköznapi hamisító ugyanis – és az anyag megítélésem szerint igazán nagyszabású, hamisítói eredetiségről tanúbizonyságot tevő alkotást nem tartalmaz – hozott anyagból dolgozik: nem az utánzott életművet, illetve annak fő kérdéseit gondolja tovább, hanem olyan műtárgyakat akar előállítani, amelyek zökkenőmentesen illeszkednek az előzetes ismereteink keretei közé, esetleg egy-egy, az életműben feltételezett hiátust pótolnak.
 A hamisnak hitt önarckép |
A hétköznapi hamisító a már jól ismert, jellemző motívumokat variálja hát, s ezáltal, ha tetszik, készen kapott kontextus jellemzi a hamisítványait is. A hamis Csontváryk témái ugyancsak egytől egyig ismerősek: tengerparti sétalovaglások, zsidók a siratófalnál, szent család, Balbeek-részletek, önarcképek, ismert festmények naiv variációi. Épp ezek fényében válhat némiképp érdekessé egy-egy újszerű téma fölbukkanása, amely elrugaszkodik a bevett sémáktól, mint például az egymás mellett lovagló Ferenc József és Sissi császárné képe, vagy a kofferét cipelő Csontváry, nyomában a csomaghordó bennszülött kísérővel (akik mintha csak egy Verne-regényből léptek volna elő).
Velledits Lajos festő-restaurátor megnyitó beszéde is arra hívta fel a figyelmet, hogy a kétes hitelű Csontváryk nemcsak erősen épülnek a Csontváry-legendárium elemeire, de voltaképpen rájuk is szorulnak, mivel épp ezen elbeszélések révén igyekeznek legitimizálni magukat. E kalandos teóriák fő kérdése, hogy vajon tényleg minden mű előkerült-e a gácsi patika padlásáról, illetve hogy Csontváry nem tárolt-e vajon további képeket a műterme fölötti padláson, melyeknek aztán rejtélyes módon lábuk kélt?
Még ha úgy is tűnik, hogy mindez legföljebb egy művészettörténeti krimi kiinduló pontjául szolgálhat, mégse becsüljük alá az effajta legendáriumok erejét. Ha a technikai vizsgálatok számos esetben meggyőző bizonyítékkal képesek is szolgálni egy-egy mű eredetiségét illetően, a köréjük szőtt elbeszélések önálló életet élnek, s úgy tűnik, minden cáfolat dacára a Csontváry-kultusz részét képezik. A most megnyílt pécsi tárlat pedig erről segít pontosabb képet alkotni.
A kiállítás megtekinthető 2011. április 1-jéig.