Tünet Együttes - united sorry: Propaganda! / Trafó
2011.03.09.

Úgy érzem, megvezettek. Egy gondosan felépített stratégiával, termékként eladott előadásra váltottam jegyet, de a Propaganda! (azt játssza, hogy) harcosan elveti a propaganda hagyományos eszközeit, ellene tüntet. Amilyen frappáns a pr-ja, annyira félresikerült az előadás. MAUL ÁGNES ÍRÁSA.

A Tünet Együttes és a holland-osztrák united sorry társulat közös munkájaként létrejött előadás elején provokatív jelenet tudatja velünk, hogy a propaganda nem más, mint patriarchális társadalmunk álló farka, mi pedig azért vagyunk, hogy a propaganda irányítóját orálisan kielégítsük, és lehetőleg közben elhiggyük, hogy mindez nekünk is jó. Még ez alatt a zavarba ejtő, ugyanakkor hatásos nyitó jelenet alatt sem gyanakszik az ember, s a Tünet Együttestől megszokott szellemes, játékos, pörgős, szórakoztatva elgondolkodtató másfél órára készül. 

Ezzel szemben, ami ezután jön, az maga a lassú halál. Szó szerint, hiszen az előadás az úgynevezett lassú színház kategóriába sorolja be magát, az előadás kiindulópontja pedig az, hogy a pokróc alatt szuszogó Szabad Beszéd a Propaganda fullasztó agressziója miatt megszűnik lélegezni, meghal. De átvitt értelmében is tökéletesen jellemzi a lassú halál kifejezés azt, amit átél a néző. Lassan történik minden, ami pedig történik, az nem kifejezetten szórakoztató. A számtalan álló, belógatott, hordozható mikrofonnal behangosított térben, a majdnem üres színpadon a Tünet Együttes tagjai rengeteget vannak csöndben. Ha pedig megszólalnak, előtte hosszú percekig szöszmötölnek a mikrofon beállításával, idegtépő zajt keltve ezzel. 

Miközben a Vadas Zsófia Tamara által megszemélyesített Szabad Beszéd párnákon fekszik élettelenül, a többiek egyenként motyogják, zihálják, sóhajtják, énekelik bele a mikrofonokba kiáltványaikat. Szász Dániel meztelenül beszél az emberről, aki horzsolás a világ szeméremtestén, kicsivel később - már felöltözve - felmossa a színpadot és brékel. Szabó Réka az önmagát újból megszülni akaró nő, derékig érő vörös hajzuhatagban szónokol arról, hogy a történelem egy nő, akit fogva tartanak a férfiak. Kövesdi László előbb Gőz Istvánnal közösen végletekig lelassított mozdulatokkal körülbelül tíz perc leforgása alatt álló helyzetből görnyedt testtartásba ereszkedik, majd beszéd helyett a csendes ücsörgést választja. Szabó-Székely Ármin magát kellető nőként, hosszú, platinaszőke parókában négykézláb vonaglik. Vass Imre tehetetlenül, földön fekve a szája elé tolt mikrofonba beszélve mentegetőzik amiatt, hogy nem vesz részt ebben a szituációban. Gőz István egyre lassuló tempóban szaval, a szavakat hosszú szüneteket tartva, egyenként löki ki magából. 

Kövesdi László és Gőz István
Kövesdi László és Gőz István
Mindezt nézni és hallgatni felváltva unalmas és idegesítő. Persze tudom én, hogy az előadás a jól hangzó lózungok ellen lázad. A világot leegyszerűsítve ábrázoló tábor-ellentábor, igen-nem, fekete-fehér szembenállásokkal manipuláló, a természetes dolgokat tabuként kezelő, hímsoviniszta és agresszív propaganda ellen tüntetve választja - szintén természetellenesen eltúlozva - a kaotikust, a bizonytalant, hántja le az emberről a jelmezt, a nemi sztereotípiát, a szavakról pedig a jelentést. Az alkotók a propaganda által irányított ember automatizmusait szeretnék kikapcsolni, hogy megtanuljunk újból érzékelni, és lelassulva meglátni a lényeget. 

A Propaganda! a csöndre, a türelemre tanítana, mégis  - a mocorgásokból, csapatos kiosonásokból ítélve – sokakat, köztük engem is feldühít, türelmetlenné tesz. Hiába értek egyet az előadás mögött húzódó gondolatokkal, hiába szimpatizálok a kezdeményezéssel és a résztvevőkkel, egyre kevésbé tudok azonosulni azzal, ahogyan kifejezik tiltakozásukat, azzal pedig még kevésbé, hogy mindezt a modern problémákra kortárs, formabontó eszközökkel reagáló színháznak tekintsem. Amikor aztán Szabó Réka feminista kirohanása után rázendít a pszichedelikus rock leghíresebb úttörőjének, a Jefferson Airplane-nek a slágerére, és a 70-es évek himnuszából a hosszú hajú parókások sorra énekelnek el egy-egy strófát, míg végül kórusban zengik, hogy ’you better find somebody to love’, majd a fények kialszanak, gyertyák gyúlnak, mindenki egy kupacba kucorodik és még egy gitár is megpendül a félhomályban, akkor magamat is szégyellve belül azt morgom: mit akarnak itt ezek a XXI. századi hippik...

Szabó-Székely Ármin és Szász Dániel. Fotók: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Szabó-Székely Ármin és Szász Dániel. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
Nemcsak erőltetettnek, és ezen a ponton már közhelyesnek és avíttnak érzem a produkciót, de elhibázottnak, következetlennek is. Hiába írja a társulat az előadás honlapján, hogy „tennünk kell ahhoz, hogy megvédjük magunkat a propaganda manipulációjával szemben”, anti-propagandájukkal ők is manipulálnak. Lassú színház, szándékolt esetlenség, hamis hangok, ziláltság és szabad beszéd ide vagy oda, amit látunk, szisztematikusan megtervezett, hatásvadász és manipulatív – épp, mint a jó propaganda. Az előadás első öt percében levetkőzik egy szereplő, jön-megy a színpadon, muzsikál, segít ravatalra helyezni a Szabad Beszédet, de majd csak késleltetve derül ki, hogy mindez nem öncélú, hanem szemléltető eszköz a fontos kérdések felvetéséhez. Valljuk be, ez üt. És mi az, ha nem manipuláció, amikor ugyanazokat a gondolatokat halljuk két nyelven elismételve, majd annak összegzését, lényegét, vagy épp interpretációját még egy tévé képernyőjén is megmutatják nekünk? És az vajon nem hatásvadászat, hogy az előadás elején felravatalozott Szabad Beszédről az előadás végén kiderül, nem is halott, csak jól kialudta magát? Az nem leegyszerűsítő szembeállítás, hogy a hímsoviniszta férfi Propagandával szemben Szabad Beszéd mint a leszbikus álmairól édesen csevegő lányka jelenik meg? 

Blikkfangos plakátok, facebookos szavazás, saját logó, emblémás kitűzők, visszatérő arculati elemek, szellemes szlogenek, flashmob, rendszeresen frissülő blog, a munkafolyamatot bemutató videók, installációk aluljáróban és a premier helyszínén, a Trafóban. A bemutatót megelőző kampánnyal éppen a projektben résztvevő művészek bizonyították be, hogy a meggyőzés és népszerűsítés hagyományos trükkjeivel és trendi eszközeivel is lehet őszinte propagandát csinálni és tiszta ügyet szolgálni. A Tünet Együttes, Robert Steijn és Frans Polestra így akaratlanul is azt mutatja meg, hogy nem érdemes azon erőlködni, hogy megszabaduljunk olyan sémáktól, amelyeket csak azért tartunk rossznak, mert azt sokan rossz célra is felhasználják, hiszen ezzel csak saját üzenetünkről tereljük el a figyelmet. Nagyon úgy tűnik, hogy ma a kereskedelmi és politikai kommunikáció ellen sem lehet máshogy hatékonyan tiltakozni, mint propagandával, különben senki nem hallja meg, amit mondani akarunk. 
 
Szerző: Maul Ágnes
Cím:  Propaganda!
Rendező:  Frank Poelstra, Robert Steijn
Tér, fény:  Szirtes Attila
Rendező munkatársa:  Szabó-Székely Ármin
Szereplők:  Gőz István,  Kövesdi László,  Szabó Réka,  Szász Dániel,  Vadas Zsófia Tamara,  Vass Imre
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
Az előadás bemutatására (2010)
További támogatás: 20 460 000 Ft
Támogató: Nemzeti Erőforrás Minisztérium
A Tünet Együttes 2010. évi működési támogatása (2010) - a megítélt összeg 66%-a