Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HALÁLTÁNC ALENTEJOBAN

Rui Cardoso Martins: És ha nagyon meg szeretnék halni
2011. márc. 4.
Ott, ahol a sírásó is öngyilkos lesz, bizonyára nagyon értenek a halálhoz. Mérgek, kötelek, sziklafalak, kaszaboló eszközök és lőfegyverek sorakoznak a Portugália Alentejo régiójában játszódó történetben. Épp csak azt nem tudjuk meg, miért is akar mindenki annyira meghalni. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

Lassacskán megszokjuk, hogy csöpög a vér, és azt is, hogy ez rendkívül vicces. Tarantino és Rodriguez végtagszeletelős ámokfutásain nyüszítve hahotázunk, és egyáltalán nem keressük a klasszikus „mélyebb értelmet”. A kumulálódó erőszak nem vicc, a kulturális hulladék előtt pedig érdemes fejet hajtani. És ez akár „mélyebb értelemnek” is elmegy, ha nagyon akarunk ilyesmit. Rui Cardoso Martins magyarul elsőként megjelent regénye, a mozis kollégák alkotásaihoz hasonlóan, tocsog a vérben. S szánk már görbül is a mosolyra, amikor szépen rá is fagy az arcunkra: Cardoso Martins nem egyszerűen halmozza a halált, hanem rá is kérdez. A kérdés persze költői, de mégiscsak okot ad a gondolkodásra.

A regény színhelye Portugália Alentejo régiója, ahol a statisztikák szerint igen magas az öngyilkosok száma. Ebben hasonlítanak ránk, magyarokra, amely párhuzamot elbeszélőnk többször is kiemeli. Nem feltétlenül e hasonlóság miatt, de Cardoso Martins idén már második alkalommal látogat el hozzánk az És ha nagyon meg szeretnék halni című regényével kapcsolatban. Először 2007-ben, a Könyvfesztiválon hagyományosan megrendezett Elsőkönyvesek Fesztiválján vendégeskedett, idén pedig újra meglátogatja a rendezvényt több, időközben magyarul is megjelent írás szerzőjéhez hasonlóan. Szerzőnk elsőkönyvesnek már igencsak veterán, hiszen 2007 óta egy újabb regénye jelent meg (Deixem Passar O Homem Invisível), amellyel a Portugál Írószövetség regénynek járó nagydíját is elnyerte. Magabiztossága azonban már első regényén is érezhető, amelyben remek érzékkel egyensúlyoz a l’art pour l’art kegyetlenkedés és a morálfilozófia kényes határán.

A regény felütéséből megtudhatjuk tehát, hogy Alentejoban nagy hagyománya van az öngyilkosságnak. A helybéliek előszeretettel ölnek, leginkább magukat, de néhányan másokat is, valaki pedig először másokat, majd magát (a fordított sorrend csakis a logikai ellentmondás miatt maradt ki). A regény szépen sorbaveszi ezeket az eseteket. Itt van mindjárt az egyik központi motívumként újra és újra előbukkanó sírásó esete. A férfi előbb minden különösebb ok nélkül kihantolja egy csecsemő maradványait, majd bevásárol krumplibogár-méregből és megöli magát. Vagy Maria Ana története, aki gyógyszert vesz be, majd szíven és fejbe lövi magát (de nem hal meg). Vagy Quim esete, aki fényűző módon Lisszabonba utazik meghalni, hogy az Április 25-e hídról ugorhasson le. De élnek (halnak) itt olyanok is, akik másokat ölnek meg, mint Zé Carlos, aki bozótvágó késsel trancsírozta szét angoltanárnőjét, vagy Chico apja, aki Mozambikban tömegmészárolt annak idején.

A gyilok oka egyik esetben sem világos, az áldozatoknak egyszerűen meg kell(ett) halniuk. Persze a halál nem is véletlenszerű, kivéve a baleseteket, mint például a parafadaráló gépbe zuhant férfi esetét, akinek a földi maradványaiból mindössze a préselt parafán éktelenkedő vöröses foltok és egy kósza ujjdarabka maradt. A halál mindig erőszakos, és ezzel együtt természetes. Ezt a jellegzetességet a szöveg tárgyilagos, gyakran iróniába hajló stílusa hordozza, ami az abszurd irányába tolja a regényt. A halálnemek kíméletlen és részletes leírásai jegyzőkönyvszerűen sorjáznak egymás után, mintha a pontos feljegyzés által eljuthatnánk a tettek okához is. Egy efféle eredet feltárása persze lehetetlen, az analízis a mélyben kutakodva újra csak a felszínt, a szétroncsolt testek orgiáját találja.

Cardoso
Rui Cardoso Martins

A regény leghangsúlyosabb pontja, amikor a főhős, Piszkafa mégiscsak megpróbál szembenézni a bűn és a felelősség kérdésével. A fiú felkeresi a püspököt, aki korábban Mozambikban teljesített szolgálatot, és kegyetlen vérengzések szemtanúja volt. Miközben Piszkafa megpróbálja szembesíteni az egyházférfit bűnével, végre kibújhat a szög a zsákból, és felteheti a kérdést, hogy mi a hit, mi a történelmi felelősség és hogy is volt az a dolog Raszkolnyikovval. A hitről megtudjuk, hogy a teológia papírízű definícióján kívül senki nem tudja, mi az, a történelmi szereplők felelősségének megtárgyalását pedig megnehezíti a rájuk nehezedő kényszer. Ami Raszkolnyikovot illeti, a könyvben megidézett kérdésére – arra, hogy „És ha nagyon meg szeretnék halni?” – nem érkezik válasz, csak a mondatot parafrazáló címben, amely nem kérdezi, hanem kijelenti ugyanezeket a szavakat. A jelenet végén a püspök elkezdi sorolni a mozambiki faluban meggyilkolt gyerekek nevét és korát, visszavezetve a történetet a halál jegyzőkönyvszerű dokumentumához.

Rui Cardoso Martins regénye nem próbálja meg a halál felől nézni az életet, sem az élet felől nézni a halált. Nem állapotokat vizsgál, hanem magát a meghalás momentumát. A gyilkolás, legyen az önmaga vagy más ellen irányuló cselekedet, nem bűnként, hanem kényszerként jelenik meg a szereplők életében. Hogy végre kell hajtani, nem kérdés, csak a megfelelő módot kell jól megválasztani hozzá.

„Még a halál is plágium” – olvashatjuk a mottót, és ez még tragikusabbá teszi a történetet. Hiszen nemcsak, hogy értelme nincs, igazán „eredeti” sem lehet elmúlásunk módja. A szereplők is csak annyit tehetnek, hogy igyekeznek minél változatosabban meghalni, hátha az már „valami” lesz. Persze ott, ahol a sírásó is megöli magát, a halhatatlansághoz már nem elég a halál.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek