Nem hideg az Icicles című lemezen hallható zene, inkább forró. Persze, azért passzolnak az ilyen jellegű képi asszociációk is a hallottakhoz, mert a tonálistól eloldott, a szabad improvizációt közelítő darabokban lehet olyan képzete a hallgatónak, hogy a megszokott összefüggéseiből kiemelt zenei elemek diszkrét egységeket alkotnak, kemények és merevek. (Ez, az album egészének választott cím csak az egyik darabé, a zongorista szerzeménye.) De a karakán, kompromisszumokat kerülő művészi attitűd ebben a kvartettben inkább szintetizáló, sőt szinergikus folyamatokat hoz létre.
A határ képzete több interpretációt is megenged, de a legnyilvánvalóbb a két közép-európai és a két észak-amerikai zenész kulturális hátterének zenei kontrasztja. Saját karakterű world jazzt hoztak létre, miközben mind a négyen maradéktalanul adják saját, legbelső önmagukat: persze ennyi a kamarazene lényege. Csakhogy mivel nem egy évtizedek óta együtt muzsikáló vonósnégyesről van szó például, hanem egy ritkán turnézó interkontinentális kvartettről, ezért különösen örvendetes ez a kimagasló eredmény.
Az Eastern Boundary zenészei internetes csatornákon ismerkedve szűrték össze a levet négy éve, és azóta két lemezt és egynéhány turnét hoztak össze. Az első, Nyitott Műhely-beli koncert jelent meg először lemezen (Keleti határszél–Eastern Boundary), még abban az évben. A szóban forgó lemez is élő felvétel, a zongora enyhe elhangolódásából is sejthetően, csak sajnos a tapsokat lekeverték. Ha viszont stúdiókoncert volt, akkor ezt illett volna megjegyezni a borítón, amely egyébként stílusos és szakszerű, de kicsit szűkszavú, hiszen az ilyen projektek története is mindig érdekes.
Az Icicles legemlékezetesebb teljesítményét, legváltozatosabb produkcióját a szaxofon és tárogató szólista, Borbély Mihály nyújtja, miközben a lemezen nagyjából egyenlő arányban választottak mindegyiküktől szerzeményeket. Borbély sokoldalúsága elképesztő. Miközben alapító tagja a Vujicsics együttesnek, Binder Károly állandó, Dresch Mihály alkalmi társa, több saját zenekarában a balkáni népzenétől az avantgárd jazzig a paletta összes árnyalatát műveli. Partnereivel és szólóiban ebben a kvartettben is hozza mindezt. Az óceánon átívelő hídverés nélküle nem volna ilyen nagy ívű: ütemen belül is felvillant egy szűkített, kelet-európai hangközt, miközben a harmóniavilágot többségében az amerikai zongorista határozza meg.
Kiváló, sőt kimagasló tudású partnereik az amerikai, leginkább avantgárd felfogású jazz-előadóknak abba körébe tartoznak, akik ügyet sem vetnek a divatirányzatokra, viszont rengeteg európai meghívásuk van. Joe Fonda sokoldalú zenész, nem csak keresett nagybőgős, hanem intermédia művész is, Archie Shepp, Dave Douglas, Curtis Fuller és Anthony Braxton társa, akinek elismertségét a zongoristával közös zenekara, a Fonda-Stevens Group is nagyban megnövelte. Michael Stevens zongoristával 1984 óta játszik együtt az ugyancsak legendás Mark Whitecage szaxofonos együttesében, közös zenekarukat 1990 óta működtetik.
Az Icicles középponti helyén elhangzó, Borders című Borbély-szerzemény a lemez minden erényét megmutatja, de mivel a főtéma balkáni motivikából építkezik, ezért kicsit máshol van a (kulturálisan-földrajzilag is lokalizálható) súlypontja, mint a számok többségének. Bágyi Balázs az egyik a kevés magyar dobos közül, aki hagyományos jazzdob felszerelésen is el tud vonatkoztatni a mainstreamtől és a szvinges lüktetéstől. Soundban is közelebb áll mondjuk Baló Istvánhoz, Borbély másik kedvenc dobosához. A hasonló zenei gondolkodású dobosok közül sokan áttértek az ütőhangszerekre, a roppant muzikális Bágyinak hallhatóan erre nem volt szüksége céljai megvalósításához. Penetránsan indítja Bágyi a tracket, intenzív, páratlan mégis könnyeden odatett lüktetésére a zongorista, Stevens néhány akkordfelbontást tesz felütésnek, és akkor Borbély jön tárogatón a témával, élesen, szinte szarkasztikus éllel, de mély belsőből előtörő fájdalmakat is kifejezően. A témát Stevens modálisan felfogott, folt-szerűen odatett akkordozása ellenpontozza. Már táncba vivő erejű a lüktetés, pedig a bőgő még meg sem szólalt. Joe Fonda kíséret nélküli szólóval veszi át a groove-ot, kifordítja-befordítja, de sűrű akkordfelbontásainak köszönhetően nem tűnik fel a másik három muzsikus kiállása. Szólójában ott az egész amerikai avantgárd jazzhagyomány. Melléktéma-funkciót is magára vevő dallam-töredékeit, hatalmas parlandóit egy kőkemény groove-val zárja, visszahívja vele a társakat, immár négyen festik fel a főtéma újabb árnyalatait. Borbély tovább variálja a témát, tempóban és modalitásban is, minden rezdülését híven követi a három társ. A határszél (az első lemez címe megengedi ezt a kétértelműséget) viharba fordul, a periódus csúcspontján megjelenik a szabad improvizáció – de tovább is minden idegszállal egymásra odafigyelve. Borbély nagyfokú tudatossággal ereszkedik le a skála magas végéről, és a rész zárásának további tudatosítására a főtémát is bejátssza szólójának codájába. Néhány motivikus ismétléssel fékezi tovább az indulatok szárnyalását és adja át a szólista szerepet Stevensnek. Aki messze akar jutni, ezért lassan és szinte óvatosan indul, de a zenekar már eleve magas fordulatszámmal pörög. Jönnek hatalmas, Coltrane és a free korszak óta rég bevett, atonális, tömött akkordfüzérei, majd a melodikusabb szóló rész, amelynek töredezettsége mögött a sok és nehéz mondanivaló nyomását, totalitásra törekvést és annak beismert lehetetlenségét érezhetjük. Borbély erre azonnal reagál, együtt viszik újabb csúcsra az intenzitást a visszatérés előtt. Bár ez egy saját „eredeti” szerzemény, nem sztenderd, tehát szinte minden hallgató számára vadonatúj, mégis a téma olyan markáns, és a szólók vadságukkal együtt is annyira architektonikusak voltak, hogy a visszatérésnek minden figyelmes hallgató örül, beteljesültek várakozásai. Már van idő lelassítani a tempót, kitartani a melódiát, cezúrákat tenni, visszagondolni a sűrű akkord-mondanivalóra, miközben szinte csak a melódia szól. Stevens sok helyet hagy a dallamívek érvényesülésének. A teljes periódusnyi zárlatban Bágyi a szólista, most ő fut elöl, keményen és határozottan készítik elő és oldják meg a zárást. Kilenc perc úgy elrepült, mint egy pillanat.
A szerzemények és a tagok karakterét érdemes lenne tovább is kiszálazni a kvartett zenéjéből, és egészen magasröptű az egyetlen feldolgozás is a lemezen: a néhai, legendás magyar-amerikai gitáros, Zoller Attila Hungarian Jazz Rhapsody-jának letétje előtt szintén kalapot kell emelnünk. De Fonda és Stevens, valamint a két magyar zenész, Bágyi és Borbély együttes teljesítménye, egymásra sokoldalúan ható zenéje az, amely izgalmassá és emlékezetessé teszi a lemezt.