MEGHALNI KÖNNYŰ, ÉLNI NEHÉZ

Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe / Nemzeti Színház, POSZT 2011
2011.02.27.

A megtörtént eseményekből kiinduló, a valóságot mesébe oltó, a rejtőzködő költészetet, az (ön)ironikus groteszket és a brutális abszurditást ötvöző mű múltunkkal és jelenünkkel való szembenézésre késztet. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Aligha van olyan magyar család, amelynek rokonságából valaki ne került volna valamelyik szovjet büntető-nevelőtáborba, a Gulágra. Két unokatestvérem például azok közé tartozott, akik a hétszázezer magyar kényszermunkára ítélt vagy csupán elhurcolt közül visszatérhettek. Háromszázezren ott pusztultak. A hazajöttek hosszú évekig még a legközelebbi hozzátartozóiknak sem beszéltek az átéltekről, hivatalosan gyanús elemnek számítottak, társadalmi beilleszkedésük nagyon nehezen ment, és teljes rehabilitációjuk évtizedeket késett. S hogy miért vitték el őket? Legtöbbjüket olyan tettekért, amelyek ürügyül szolgáltak a kommunizmus, a kommunista párt, a szovjet hadsereg, illetve birodalom elleni összeesküvés, támadás többnyire koholt vádjainak megfogalmazására, a példastatuálásra, az egypártrendszer akadályainak radikális felszámolásához szolgáló precedensteremtésre.

Jelenetkép az első felvonásból
Jelenetkép az első felvonásból
Ilyen precedensteremtés volt a Lovasberényben történt incidens is: 1946. július 16-án a falusi színkör az oroszok által tönkretett református templom helyrehozatalára jótékony bemutatót tartott. A János vitéz előadása közben a közeli orosz laktanya katonái betörtek a református kultúrterembe, s erőszakoskodni kezdtek a fiatal nőkkel. Ezt természetesen a férfiak nem hagyták, verekedés tört ki, a katonákat lefegyverezték és elkergették. Másnap a szovjet hadsereg teherautóira hatvan falubeli férfit, nőt, kamaszt felpakoltak és Székesfehérvárra vittek, ahol három hétig kínozták és vallatták őket. 

A lovasberényi búcsúban történt csetepatéból a történelmi és politikai események hatására (a hónap elején a Szövetségi Ellenőrző Bizottság nyugati tagjai a Magyarország feletti fennhatóságot átengedték a szovjeteknek, s ezt követően azonnali összehangolt támadás indult a Magyar Kommunista Párt egyeduralmának megszerzéséért) koncepciós per lett. Végül csak öt ember – a jegyző és a település rendőrőrmestere mellett a Jancsit, a Bagót és a Strázsamestert alakító színjátszók – ellen emeltek vádat, akiket Pesten a szovjet hadbíróság terrorista cselekmények miatt hat, nyolc és tíz éves, Szibériában letöltendő kényszermunkára ítélt. Egyikük már a Gulágra menet megfagyott, másikuk 1952-es szabadulása után a Jenyiszejbe fulladt, hárman pedig 1953-ban, illetve ’56-ban tértek haza. E történetet, s azt, hogy a falu lakossága miként élte meg és dolgozta fel az eseményeket, Mong Attila tárta fel és írta meg a János vitéz a Gulágon című oknyomozó történelmi művében (Helikon, 2008). A Mohácsi testvérek e könyvben dokumentált események alapján írták meg a Nemzeti Színházban bemutatott darabjukat. Bár az alaphelyzet és számos szereplő előképe a valóságból ered, az Egyszer élünk... mégsem dokumentum-dráma.       

Kulka János
Kulka János
A szerzők művüket zenés katonadolognak titulálják, én abszurd mesének mondanám. Olyan fájdalmas és csodás, lírai és emelkedett mesejátéknak, mint amilyen a János vitéz. A Kacsoh-féle. A falusi színjátszók a két világháború között, de 1945 után is még jó néhány évig népszínműveket, esetleg operetteket, de legtöbbször a János vitézt mutatták be. Ebben a szegény legény felemelkedése, hősiessége, a magyar lobogó lengetése, a török (a mindenkori ránk telepedő külső hatalom) legyőzése, az elérhetetlen tündérországi idill együtt mitologikus jelentőségűvé válik.

Mohácsiék többszörös áttétellel dolgozták fel témájukat. Megtartották a történet valóságos alapját, de azon túllépve, érvényességét metaforikussá tették. Darabjaik többségénél a történetmesélés nem egy lineáris folyamat pontos lekövetése, hanem e folyamat jelentős helyzeteinek, állapotainak kiemelése és felnagyítása. E helyzeteket koncentrikus körös szerkezetben kitágítják és/vagy elmélyítik. Ebben az esetben is ez történik. A három felvonás három pregnáns szituáció. Az első az ominózus produkció előkészületét, a botrányba fúló előadást és a csaknem teljes színtársulat elhurcolását mutatja be. A második a lágerben kikényszerített János vitéz-rekonstrukció kudarcát és következményeit taglalja, míg a harmadikban a konszolidált Magyarországra történetesen november 7-én visszatért megmenekültek szembesülését a „tündéri” valósággal. 

A darabot átszövi a mese: a János vitézé meg a magyar népmeséké. A mű szerkezete követi a daljátékét, számos konkrét szöveg és dal hangzik el belőle, s a szerzők következetesen végigviszik Iluska, Jancsi és Bagó szerelmi háromszögtörténetét, ugyanakkor mindezt ironikusan kezelik. Például az utolsó felvonásban párhuzamosan szólal meg a két férfi Iluskához szóló, Kék tó, tiszta tó, illetve Egy rózsaszál kezdetű dala, ám e tiszta és emelkedett pillanat groteszkbe fordul, amikor az immár fő-főpártfunkcionárius nejévé lett nő az ünnep alkalmából felavatandó, „korszakmutató” víztartályból kászálódik elő. 

Stohl András
Stohl András
A dráma hangvételét meghatározó népmesei utalásrendszer is egyszerre irreálisan valóságfeletti és ironikusan profán. Ebben a világban a halottak felélednek, és cigarettázva téblábolnak az élők között, s halál-történeteikben a sárkány lágerorvos, a katona megmenekülése uránbányász törpék között játszódó Hófehérke-sztori, a paszuly égig ér, a hatalmas nagy kicsinke kövön ülő piciny emberke tanácsa pedig az, hogy ha dolgod van még a földön, akkor lépj kettőt jobbra és belezuhansz egy felfelé mélységes mély kútba, s máris a szeretteid között teremsz. E mesevilágba belefér az, hogy a Don-kanyart megjárt katona – látván a töméntelen halottat – az Úrtól vakságot kér, majd a lágerbeli szenvedéstől visszanyeri látását, de az is, hogy a különböző alakban megjelenő gonosz Lenin hetes ikreinek egyike, akit hol Isadora Duncan, hol Kun Béla szült. Meg az is, hogy a női láger az üveghegyen túl van, a lágerfelügyelő tábornok szavára a rabok oly sebesen teremnek itt vagy ott, mint a gondolat, az orosz katonák, átlépve a Vereckei hágót, magyarul beszélnek, a lágerparancsnokok Barguzinból valók, ahol Petőfi Sándortól tanultak meg magyarul, és kívülről fújják a János vitézt. S persze a ruszkik óra-zabrálásától a holokausztig más toposzok is előfordulnak a szövegben. 

Khell Zsolt hátrafelé erősen szűkülő, álperspektivikus, beszorítottságot sugalló díszlete fekete mélységbe torkollik. Az első felvonásban egy helyszínre, a zsidók kiirtása miatt funkcióját vesztett zsinagógába zsúfolja a kocsmát, a műkedvelők színpadát s a teherautót, amely a játszókat elviszi. A második felvonásban a mélységében kinyitott tér irreális közeget teremt a lágervilág érzékeltetéséhez, a harmadikban pedig minimális változtatással pályaudvari váróvá, a november 7-i ünnepség helyszínévé szűkül. Ezen az állomáson nem áll meg a szocializmus vonata, hiába érkezett oda a cabriolet-vé alakított és kiglancolt szocialista Mercedesén a még "hat hetedikén" szónoklásra kirendelt KV-titkár, az ünnepi beszéd elmarad, helyette a hazatérő holt és élő Gulág-lakókkal kénytelen találkozni.

Mátyássy Bence, Kulka János és Radnay Csilla
Mátyássy Bence, Kulka János és Radnay Csilla
Mohácsi János – mint előadásainak többségében – ezúttal is nagy létszámú együttest rak a színpadra. A homogén együttesjátékon belül a huszonegy színész minden alakítása (vannak, akik több szerepet játszanak) szuverén sorssá formálódik. Mohácsi jelentős előadásaiban a legkisebb szerep is ugyanolyan fontos és nélkülözhetetlen, mint a főszerepnek tűnők, épp ezért nehéz, és sokszor igazságtalan is bárkit kiemelni a közösségi munkát megtestesítők közül. Amikor tehát néhány alakítást mégis részletesebben említek, a többiek művészi teljesítményének elismerésével egyidejűleg teszem.

Makranczi Zalán a vak katona, a kommunista János, az ős-Jancsi alakjában egyszerre képes megmutatni a mesebeli hőst és az esendő férfit, aki alig jött meg a Don-kanyarból, már indulnia kell a Gulágra, és ahányszor visszatér, annyiszor veszti el Ilonját, a feleségét. János ellenlábasa a barátja, a sodródó, a helyzeteket kihasználni igyekvő, nagyhangú, Bagóból Jancsivá előlépő Imipici, akit Hevér Gábor alakít. Kópés figuráját legpontosabban az a visszatérő gesztusa jellemzi, amellyel mesélés közben megmutatja, melyik vállán cipelte a haldokló Jánost, az apját, a halált. Közös szerelmüket, Ilont Radnay Csilla játssza, ám ez az Iluska egyik Jancsijához sem marad hű, őt a csillogás, a színészet vonzza, meg a pozíció. Aligha véletlen, hogy a rendező vele játszatja a második felvonás szovjet lágertisztjeinek egyikét is.              

A falu „befolyásos” emberei közül az izgága, pálinkafőző Bundy Károlyt Szarvas József teszi jelentőssé. Miután Karcsi bácsit lelőtték, a színész magától értetődő egyszerűséggel áll fel és kér cigarettát, és úgy beszéli el halálának és feltámadásának történetét, mint a legnagyszerűbb mesemondók. Bacskady Lóránt, a villanyszerelőből lett piti pártkáder meg Gohér Jóska, a minden rendszerhez hű közrendőr kicsit elrajzolt típusfigura, ám Mátyássy Bence, illetve László Zsolt nem csupán karaktere általános vonásait rajzolja meg, hanem azt a folyamatot is érzékelteti, ami a szocializmusnak nevezett korszak néhány évtizede alatt végbement az emberekben. Az ő alakításukból kikövetkeztethető, hogy mit jelent a körülményekhez való alkalmazkodás, milyen a helyi középszer eltorzult uralma, s milyen perspektívátlanságot jelentett az úgynevezett konszolidálódás. 

Jelenetkép, elöl Hevér Gábor. Fotó: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Jelenetkép, elöl Hevér Gábor. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
A történet egyik kulcsfigurája a Tiszteletes, a másik a Van Gogh-nak nevezett, s a mindenkori hatalmat képviselő alak. Stohl András halk szavú Tiszteletese súlyos, nagy alakítás. Az első felvonásban a pap az ütközőpont a falu és az orosz tisztek között, egyszerre kell eleget tennie a részeg oroszok kívánalmainak, eltűrnie egzecíroztatásukat és rendet tartani a színjátszói között, előkészítenie s levezetnie az előadást. Megrendítő az az egyszerűség és eszköztelenség, ahogy Stohl a Tiszteletest ért tragédiák felidézésére reagál. A harmadik felvonásban a pap megtört, a rendszert amolyan népfrontos módon szolgáló tisztviselővé válik. Ugyancsak Stohl játssza a második felvonás egyik lágertisztjét: e szerepben sem annyira a vakbuzgó parancsnak-megfelelést, mint inkább a kompromisszumkészséget kiemelve. 

Kulka János a hatalmi őrület három alaptípusát jeleníti meg. Az első felvonás orosz őrnagya mintha egy szatírjátékból toppant volna ide: pánsípot fújva, Nyizsinszkij módjára táncolva cinikusan és viccelődve vágja le tisztjének fülét, s vagoníroztatja be a színjátszókat. A második felvonás láger-felügyelő tábornoka, a Sztálin halálát követő enyhülésnek megfelelően már átprogramozott módszerekkel és stílusban, kedélyes tigrisként társalog az elítéltekkel. Félelmetes – és áthallásoktól nem mentes –, amikor az igazi Petőfit védve kéri ki magának a János vitézt mint daljátékot. A harmadik felvonásban Kulka egy egész korszakot magába sűrítő alattomos mosolya a hátborzongó.

A műfaji megjelölésben nem véletlenül szerepel a zenés jelző: a produkció minden mással azonos értékű hatáseleme Kovács Márton zenéje. A héttagú zenekar az előadás hangvételét és stílusát megadja azzal, ahogy a daljáték áriáit és duettjeit kíséri. Az eseményeket mindvégig hol alig észlelhetően, hol igen hangsúlyosan megtámasztja a zene. A második felvonás zárása a zenének köszönhetően apokaliptikus vízióvá erősödik. Az előadás végén pedig hiába hangzik el, hogy az élet megy tovább, meg hogy be kell illeszkedni, s ez menni fog, hogy bízunk bennetek, a Tiszteletes bibliaidézete, a letaglózottan ülő túlélők látványa meg Kovács Márton zenéje nem sok optimizmust sugároz.
 
Szerző: Nánay István
Cím:  Egyszer élünk vagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe
Szerző:  Mohácsi István és Mohácsi János
Zeneszerző:  Kovács Márton
Rendező:  Mohácsi János
Dramaturg:  Mohácsi István, Perczel Enikő
Díszlet:  Khell Zsolt
Jelmez:  Remete Kriszta
Koreográfia:  Bodor Johanna
Világítás:  Bányai Tamás
Szereplők:  Bánfalvi Eszter, Dénes Zsolt, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földi Ádám, Gerlits Réka, Hevér Gábor, Hollósi Frigyes, Kulka János, László Attila, László Zsolt, Makranczi Zalán, Martinovics Dorina, Mátyássy Bence, Nagy Mari, Radnay Csilla, Stohl András, Szabó Zoltán, Szarvas József, Szatory Dávid, Tompos Kátya
Zenészek:  Kovács Márton, Rozs Tamás, Csíkvár Gábor, Némedi Árpád, Zságer-Varga Ákos, Sebesi Tamás, Bárány Tibor

Kiemelt ajánlónk

Október 26-án a Jurányi Inkubátorházban A csemegepultos naplója című előadást játsszák. Kritikánk itt olvasható.

Tovább a cikkhez
Port.hu