Részletek a kiállításból – Kazimierz Nowak fotói

Hogy jut valakinek eszébe a sivatagon biciklivel átkelni? Megfejthetetlen. Miért nem inkább kutyaszánnal? Kazimierz Nowak fejéből mégis ez az abszurd gondolat pattant ki. Ha ma élne, talán megszállott bázisugró lenne, vagy helikopterből ugrana ki, hogy az Andokban szűz havon snowboardozzon, esetleg megmászná a K2 csúcsot egyedül, sötétben, az északi oldalon. Az 1897-ben született utazó azonban a mai extrém sportolókra még egy csöppet sem hasonlított, azt leszámítva, hogy a decens polgári családapa nagyon szeretett bringázni, Afrika pedig olyan ellenállhatatlan erővel vonzotta, hogy valószínűleg féllábon ugrálva is körbejárta volna – megjegyzem, majdnem ezt tette. Nowak 1931 és ’36 között szinte az egész fekete kontinenst bebarangolta, egyedüli fehér nomádként a fekete nomádok közt. A Lengyel Intézetben fotókiállítással emlékeznek meg a nagy utazóról, aki elsőként biciklizte be magányosan Afrikát.

Az utazást a legyőzhetetlen Afrika- és egzotikumvonzalmon túl hétköznapi okok motiválták. A gazdasági válság hatásai a lengyel kishivatalnok életében is megmutatkoztak, így az akkor kétgyermekes családfő újabb bevételi források után nézett. Nosza hát, nekiugrott Afrikának hétéves bringájával, egy sátorral, egy Contax kisfilmes géppel és sok-sok tartalék gumival. Az út során készített beszámolóit, és több mint 10.000 fotóját hazai lapoknak küldte, amelynek honoráriuma, habár szűkösen, de fedezte az otthon hagyott család életét és a további kalandokat. Nowak a kor utazói hagyományával ellentétben nem nagymacskákra és elefántagyarra áhító vadászként vagy az egzotikus uralkodókat látogató luxusturistaként vágott neki a forró égövnek. Megélhetési utazó volt, aki a hozzá hasonló és tőle mégis annyira különböző kisemberek életét kapta lencsevégre.

A húszas években Nowak már bebarangolta Európa egy részét biciklivel, ami jó előtanulmánynak tűnt az afrikai kalandhoz. A helyzet kicsit emlékeztet Benedek István kedvesen bolondos hegymászó testvérpárjára, akik a nagy pilisi túra után úgy érezték, itt az ideje nekivágni az Alpok háromezreseinek. Nowak fotója, amint a homokdűnén üldögél megpakolt bringája mellett, amely bokáig érő nyomot hagyott a tűzforró, puha homokban, mindent elmond arról, hogyan érezhette magát ezen a biciklibarátnak egyáltalán nem nevezhető úton. A kiállítás katalógusában olvasható bőséges jegyzet ugyanakkor arról tanúskodik, hogy Nowak, bár sokat tűrt és küzdött, nagyon boldog volt akár a Szahara kietlen vidékét, akár a veszélyes szavannát rótta épp.

Nowak érzelmi és fizikai állapotának változása a kiállításon szépen nyomon követhető. Az első képeken még konszolidált európai hivatalnokként látjuk őt családi körben. A jól ápolt szakállt és sötét öltönyt aztán fokozatosan felváltja a bricsesz nadrág vadászkalappal, majd a turbán, amely alól már a bozonttá vadult arcszőrzet burjánzik elő, masnis kislánya helyét pedig átveszik a bennszülött gyerekek. Láthatjuk őt egy karaván mellett kerékpárjával, a sivatag magányában, afrikai törzsekkel barátkozva, majd lovon és csónakkal. Az újabb közlekedési eszközök bevonása akkor vált szükségessé, amikor leghűbb társa, a veterán bicikli már nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, és Angolában darabokra esett.

A fotókból igen erőteljesen rajzolódik ki az egyes szám első személyben elbeszélt narratíva. A kalandok hőse, Nowak, mindenütt jelen van, alig akad kép, amelyen ne szerepelne. Igazi turistaként mindenhol készített egy csoportképet a bennszülöttekkel, mintha saját maga és a világ számára is bizonyítani szeretné, hogy ő tényleg ott járt, ami – ismerve a körülményeket – valóban hihetetlen. „Ez itt én vagyok a sillukokkal, ez én vagyok a beduinokkal, aztán ez itt én vagyok Matura király udvarában, itt a Szara Dzsandzsi család ajaktányért viselő nőtagjaival pózolok, itt meg az emberevők istenszobraival” – mesélik Nowak fotói. Ha épp nem volt kivel csoportképet alkotnia, hát lekapta magát bringaszerelés közben, vagy egyszerűen mélázgatva. Az állandó önábrázolás igénye igen erős narrátorként írja be az utazót a képanyagba, aki így nemcsak kalandjairól számol be, hanem érzelmi állapotairól is, személyes vallomássá tágítva az úti beszámolót.

A képek forrása: Lengyel Intézet

Nowak utazásának a különlegessége pedig épp ebben a magányban és magára hagyatottságában rejlik. Korának híres utazóival szemben neki nem állt rendelkezésére mesés vagyon, amit a tudomány és az emberiség fejlődésének oltárán áldozhatott volna fel. Ő nem a gyarmatosító hatalmak képviseletében és fölényével utazott, hanem egyszerű, kíváncsi kalandorként. Épp ennek köszönhető, hogy a képeken a törzsi élet olyan bensőséges pillanatai is megjelennek, mint a gyermekét babusgató anya vagy a kosárkában alvó két kis fekete baba. És láthatjuk Nowak hétköznapjait is, a reggeli teát a sivatagban és az elmaradhatatlan gumicserét a sátor és a „szalámi alakú termést” hozó fa tövében. Ez utóbbi jelenetet a kiállítótér egy sarkában a kiállítás rendezői meg is valósították – persze szalámifa és fotográfus nélkül.

A hagyaték abban is eltér más Afrika-kutatókétól, hogy Nowak neve nem ismert széles körökben. A Lengyel Intézetben kiállított anyag egy távoli rokonának, Irena Golębiowskának köszönhető, aki otthonában találta meg a képeket, de sokáig nem tudta, milyen kincs van a birtokában. Sajnos a negatívok eltűntek, így a nagyításokhoz csak a pozitív képeket használhatták, az eredmény viszont így is meglepően jó. Nowak szeme élesen néz a látogatóra – tekintetében némi őrület tükröződik, ami lássuk be, kellett is ehhez a vállalkozáshoz.

A kiállítás 2011. március 31-ig látogatható.