Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HAGYOMÁNY ÉS IDENTITÁS

ExperiDance: Ezeregyév
2008. ápr. 13.
Az ExperiDance üzleti vállalkozás, s vállaltan a széles tömegek számára szóló produkció. Az Ezeregyév című darab pedig a magyar történelem „feljegyzésre érdemes pillanatait” tárja elénk. MESTYÁN ÁDÁM ÍRÁSA.

Így a kritika nem csak az alkotásról szól, hanem arról is, miképp képzelik el, építik be a széles tömegeket és az „érdemes pillanatokat” a művészi munkába. S persze arról, hogy mindez művészi munka-e egyáltalán. Mert hogy rendkívüli munkáról van szó, ahhoz kétség sem fér; kemény meló ennyi embert összefogni, szervezni, a ruhacseréket időre véghezvinni, a jeleneteket összehangolni, stb. Logisztikai értelemben mesterműről van szó (producer: Vona Tibor). Az Ezeregyév harminc rövid jelenetből áll, melyet cirka huszonkét táncos ad elő. Kissé gagyi fénytechnikával, üres színpadképpel (középen egy nagy kör, oldalain intelligens forgólámpák), néha egy-egy ötletes jelmezzel.

A szolnoki Román Sándor Táncszínházból alakult meg az ExperiDance 2000-ben. Román Sándor jeles néptáncos, a Honvéd együttes oszlopos tagjaként kezdte, majd önálló pályára lépett. Az Ezeregyévet 2003-ben mutatták be, dramaturgja Morcsányi Géza. De miről is szól a darab? Mi másról is, mint a magyar történelemről. Ám furfangosan úgy beszélik el, mint a Gonosz és Jó küzdelmét, melynek során Ádám (Kovács Dénes) és Éva (Morvai Veronika) sorsát kísérhetjük végig a teremtéstől az űrig vérzivataros századainkon keresztül.

Apró hiányosság, hogy elfelejtik a szórólapon megemlíteni, hogy bizonyos Madách Imre nevű 19. századi drámaíró mintha valami hasonlót írt volna Az ember tragédiája című, elfeledett színművében. Igaz, ő még olyan magyar író volt, aki azt gondolta, beszélhet az emberiség történelméről. Ez a hiba Román Sándorékat nem fenyegeti. Ők a magyar történelem fontos pontjaiba állítják a szőke Ádámot és Évát, amint szteppelnek vagy éppen csujjantanak egyet. Az univerzum így a magyarok körül forog, a teremtés voltaképp a magyar történelem kezdete.

A show-forma arra is lehetőséget ad ugyanakkor, hogy néha parányi irónia beszűrődjön. Gondolok itt a Teremtőt zseniálisan alakító Patonai Norbertre, aki fehér flitteres ruhájában, hosszúságával és pálcájával olykor valóban nevetésre ingerelő elegáns parkettáncos. A vulgáris képzelet (vagy Debreczeni Ildikó jelmeztervező) számára Isten és angyalai szemüveges lények, akik a jót képviselik és így kissé idegesítően okoskák és gyámoltalanok (különösen Sátori Júlia). Ehhez képest Lucifer a fantasztikus ceremóniamester (Vári Bertalan ügyes mosolyú szerepe), akinek ördögei természetesen kihívó és erotikus hölgyek-urak.

A Teremtő és Lucifer cívódása után az ősmagyarok vadászatait és a honfoglalást látjuk, de ezeket most nem részletezném. Kíváncsi voltam, hogy hogyan oldják meg a pogány magyarok áttérését. Nos, az Ezeregyév egyik csúcspontjáról van szó, melyben apácának öltözött táncosnőkről egyszer csak kiderül, hogy ők valójában diszkó-görlök és elcsábítják a vad magyarokat, akik végül letérdelnek István (vagyis Ádám) vezetésével. Az „apácashow”-nak nevezett jelenet egy pillanatra még meg is kacagtat, aztán, ahogy reménytelen vonaglásba csap a dolog egy ukrán falusi diszkó igényével megírt szám refrénjével („alleluja-alleluja-január”), lassan mély, belső zokogás tör rám.

Technikailag a sztepp, a néptánc, a jazz-tánc, néhány történeti társastánc idéződik meg, valamint a rock-and-roll és a szimpla diszkó-bugi. Szinte még nem láttam hasonló előadást, ahol a mozdulatnak egyszerre kevesebb és több jelentést tulajdonítanak. A legkevesebbet, hiszen a mozdulat itt magában nem jelent semmit, egyszerű testi rángás. Bizonyos helyzetekben azonban mimetikusan maximalizált, vagyis egyszerűen mimikával kísért gesztus (a dacos katona mellkas-csapkodása, az angyalkák aranyoskodó rohangálása, a táncra kérés, a harc utánzása), egyszóval Román ragaszkodik ahhoz a régi alapelvhez, hogy teátrálisan, testekkel meséljen történetet, de a mozdulat önállósága nélkül.

Néha kifejezetten a kerületi táncverseny döntőjére emlékeztet a színpadi mozgásanyag, ami persze nem akadályoz meg abban, hogy ne dicsérjem az olykor hatásos alakzatokat. Ilyen például a reneszánsz szín fáklyákkal folytatott ügyes csoportmunkája vagy a világháborúk katonáinak valóban szellemes kifigurázása. Nehéz azonban szó nélkül hagyni az unalomig ismételt bokázásokat és a szteppelés észveszejtő keverékét. A néptánccal valami olyan történik, amit talán éppen azok a nézők elleneznének a legjobban, akik most őrjöngő tapssal honorálják a nemzeti örökség fogalmának kétféle értelemben is aprópénzre váltását.

Először is itt van a „hagyományos” magyar néptánc, melyet valamikor a második világháború előtt kezdtek gyűjteni, s amely némileg mű-tánccá is vált a kommunista és szocialista színpadokon. Ezt az örökséget, a különféle néptánchagyományok „dialektusait” keveri Román Sándor a jazz-tánccal vagy az akrobatikus rock-and-rollal. Ezt a keveréket nevezi modernnek, és mint egy interjújában kifejti, különösen büszke rá, hiszen ő „tudomásul veszi a mai kor ízlését.” A mai kor ízlése azonban sokfelé ágazik, és az akrobatikus rock-and-roll talán nem a főáramlat. E félreértés elemi gátja annak, hogy a néptánc-elemekkel valami valóban innovatívot kezdjen.

Másodszor, a történelem. Nehéz kritizálni valamit, ami kifejezetten tömegművészet kíván lenni, de a hazai történelem lebutítását mégis érdemes kiemelni. Mint fentebb állítottam, a Román Sándor-i vízióban a magyar történelem metafizikai adomány, melyben a gonosz és a jó harcol egymással. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a nem-magyarok és a magyarok. Ezen egyszerű mellérendelés a honi közönség identitását célozza, az öntetszelgő magabiztosságot. Hol máshol érvényesülne e népbutítás inkább, mint a török jelenetben, melyben a hárem őrzőjét (aki természetesen homoszexuálisként ábrázoltatik, Kiss Levente Árpád bolondozik) és a szultánt (aki a vén kéjenc alakját viseli) az egészséges magyar menyecskék és utóbb a megmentésükre érkezett urak megleckéztetnek.

Hírlik, országszerte immár évek óta telt házzal játsszák ezt az alkotást. Fontos meggondolni, hogy miközben szükségesek a könnyen emészthető tömegprodukciók, vajon tényleg ennyire alá kellene adni a mércét. Vajon tényleg ennyire igénytelen volna a magyar közönség? Vagy éppen az effajta darabokkal nevelik azzá?

Azoknak is el kell gondolkodniuk, akik lelkes támogatói az ExperiDance-nek. Például hagyják, hogy a Nemzeti Színházban vagy a Nemzeti Táncszínházban adják ezeket a darabokat, ekként hivatalosan legitimálva annak vízióit. Hisz konzervatív értelemben éppenséggel a magyar hagyományok megcsúfolását láthatjuk. Nemcsak a néptánc-kincs degradálását és a történelem tragédiáinak lefokozását, hanem azt is, hogy az önleértékelés mindeközben abba a nagy show-vonulatba illeszkedik, melynek a kilencvenes évek óta nemzetközi piaca van: az ír sztepptánc, a török modern dervisek, a japán dobosok és táncosaik, és még hosszú a sor.

Azonban mindez rendben is volna, hiszen mindenki azt és úgy csinál a közös kulturális örökséggel, amit csak szeretne. Nagy kérdés, hogy az egyértelmű „könnyítések” (pl. a jó-rossz dichotómia) elhagyása vajon alkalmassá tehetné-e ezt a fajta táncfelfogást, hogy a tömegek számára még élvezhető show-t kínáljon. Már ha egyáltalán vannak „tömegek”, akik igénylik a minőségi szórakoztatást.


A szerző az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjasa.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek