ExperiDance: Ezeregyév
2008.04.13.

Az ExperiDance üzleti vállalkozás, s vállaltan a széles tömegek számára szóló produkció. Az Ezeregyév című darab pedig a magyar történelem „feljegyzésre érdemes pillanatait” tárja elénk. MESTYÁN ÁDÁM ÍRÁSA.

Így a kritika nem csak az alkotásról szól, hanem arról is, miképp képzelik el, építik be a széles tömegeket és az „érdemes pillanatokat” a művészi munkába. S persze arról, hogy mindez művészi munka-e egyáltalán. Mert hogy rendkívüli munkáról van szó, ahhoz kétség sem fér; kemény meló ennyi embert összefogni, szervezni, a ruhacseréket időre véghezvinni, a jeleneteket összehangolni, stb. Logisztikai értelemben mesterműről van szó (producer: Vona Tibor). Az Ezeregyév harminc rövid jelenetből áll, melyet cirka huszonkét táncos ad elő. Kissé gagyi fénytechnikával, üres színpadképpel (középen egy nagy kör, oldalain intelligens forgólámpák), néha egy-egy ötletes jelmezzel.

A szolnoki Román Sándor Táncszínházból alakult meg az ExperiDance 2000-ben. Román Sándor jeles néptáncos, a Honvéd együttes oszlopos tagjaként kezdte, majd önálló pályára lépett. Az Ezeregyévet 2003-ben mutatták be, dramaturgja Morcsányi Géza. De miről is szól a darab? Mi másról is, mint a magyar történelemről. Ám furfangosan úgy beszélik el, mint a Gonosz és Jó küzdelmét, melynek során Ádám (Kovács Dénes) és Éva (Morvai Veronika) sorsát kísérhetjük végig a teremtéstől az űrig vérzivataros századainkon keresztül.

Apró hiányosság, hogy elfelejtik a szórólapon megemlíteni, hogy bizonyos Madách Imre nevű 19. századi drámaíró mintha valami hasonlót írt volna Az ember tragédiája című, elfeledett színművében. Igaz, ő még olyan magyar író volt, aki azt gondolta, beszélhet az emberiség történelméről. Ez a hiba Román Sándorékat nem fenyegeti. Ők a magyar történelem fontos pontjaiba állítják a szőke Ádámot és Évát, amint szteppelnek vagy éppen csujjantanak egyet. Az univerzum így a magyarok körül forog, a teremtés voltaképp a magyar történelem kezdete.

A show-forma arra is lehetőséget ad ugyanakkor, hogy néha parányi irónia beszűrődjön. Gondolok itt a Teremtőt zseniálisan alakító Patonai Norbertre, aki fehér flitteres ruhájában, hosszúságával és pálcájával olykor valóban nevetésre ingerelő elegáns parkettáncos. A vulgáris képzelet (vagy Debreczeni Ildikó jelmeztervező) számára Isten és angyalai szemüveges lények, akik a jót képviselik és így kissé idegesítően okoskák és gyámoltalanok (különösen Sátori Júlia). Ehhez képest Lucifer a fantasztikus ceremóniamester (Vári Bertalan ügyes mosolyú szerepe), akinek ördögei természetesen kihívó és erotikus hölgyek-urak.

A Teremtő és Lucifer cívódása után az ősmagyarok vadászatait és a honfoglalást látjuk, de ezeket most nem részletezném. Kíváncsi voltam, hogy hogyan oldják meg a pogány magyarok áttérését. Nos, az Ezeregyév egyik csúcspontjáról van szó, melyben apácának öltözött táncosnőkről egyszer csak kiderül, hogy ők valójában diszkó-görlök és elcsábítják a vad magyarokat, akik végül letérdelnek István (vagyis Ádám) vezetésével. Az „apácashow”-nak nevezett jelenet egy pillanatra még meg is kacagtat, aztán, ahogy reménytelen vonaglásba csap a dolog egy ukrán falusi diszkó igényével megírt szám refrénjével („alleluja-alleluja-január”), lassan mély, belső zokogás tör rám.

Technikailag a sztepp, a néptánc, a jazz-tánc, néhány történeti társastánc idéződik meg, valamint a rock-and-roll és a szimpla diszkó-bugi. Szinte még nem láttam hasonló előadást, ahol a mozdulatnak egyszerre kevesebb és több jelentést tulajdonítanak. A legkevesebbet, hiszen a mozdulat itt magában nem jelent semmit, egyszerű testi rángás. Bizonyos helyzetekben azonban mimetikusan maximalizált, vagyis egyszerűen mimikával kísért gesztus (a dacos katona mellkas-csapkodása, az angyalkák aranyoskodó rohangálása, a táncra kérés, a harc utánzása), egyszóval Román ragaszkodik ahhoz a régi alapelvhez, hogy teátrálisan, testekkel meséljen történetet, de a mozdulat önállósága nélkül.

Néha kifejezetten a kerületi táncverseny döntőjére emlékeztet a színpadi mozgásanyag, ami persze nem akadályoz meg abban, hogy ne dicsérjem az olykor hatásos alakzatokat. Ilyen például a reneszánsz szín fáklyákkal folytatott ügyes csoportmunkája vagy a világháborúk katonáinak valóban szellemes kifigurázása. Nehéz azonban szó nélkül hagyni az unalomig ismételt bokázásokat és a szteppelés észveszejtő keverékét. A néptánccal valami olyan történik, amit talán éppen azok a nézők elleneznének a legjobban, akik most őrjöngő tapssal honorálják a nemzeti örökség fogalmának kétféle értelemben is aprópénzre váltását.

Először is itt van a „hagyományos” magyar néptánc, melyet valamikor a második világháború előtt kezdtek gyűjteni, s amely némileg mű-tánccá is vált a kommunista és szocialista színpadokon. Ezt az örökséget, a különféle néptánchagyományok „dialektusait” keveri Román Sándor a jazz-tánccal vagy az akrobatikus rock-and-rollal. Ezt a keveréket nevezi modernnek, és mint egy interjújában kifejti, különösen büszke rá, hiszen ő „tudomásul veszi a mai kor ízlését.” A mai kor ízlése azonban sokfelé ágazik, és az akrobatikus rock-and-roll talán nem a főáramlat. E félreértés elemi gátja annak, hogy a néptánc-elemekkel valami valóban innovatívot kezdjen.

Másodszor, a történelem. Nehéz kritizálni valamit, ami kifejezetten tömegművészet kíván lenni, de a hazai történelem lebutítását mégis érdemes kiemelni. Mint fentebb állítottam, a Román Sándor-i vízióban a magyar történelem metafizikai adomány, melyben a gonosz és a jó harcol egymással. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a nem-magyarok és a magyarok. Ezen egyszerű mellérendelés a honi közönség identitását célozza, az öntetszelgő magabiztosságot. Hol máshol érvényesülne e népbutítás inkább, mint a török jelenetben, melyben a hárem őrzőjét (aki természetesen homoszexuálisként ábrázoltatik, Kiss Levente Árpád bolondozik) és a szultánt (aki a vén kéjenc alakját viseli) az egészséges magyar menyecskék és utóbb a megmentésükre érkezett urak megleckéztetnek.

Hírlik, országszerte immár évek óta telt házzal játsszák ezt az alkotást. Fontos meggondolni, hogy miközben szükségesek a könnyen emészthető tömegprodukciók, vajon tényleg ennyire alá kellene adni a mércét. Vajon tényleg ennyire igénytelen volna a magyar közönség? Vagy éppen az effajta darabokkal nevelik azzá?

Azoknak is el kell gondolkodniuk, akik lelkes támogatói az ExperiDance-nek. Például hagyják, hogy a Nemzeti Színházban vagy a Nemzeti Táncszínházban adják ezeket a darabokat, ekként hivatalosan legitimálva annak vízióit. Hisz konzervatív értelemben éppenséggel a magyar hagyományok megcsúfolását láthatjuk. Nemcsak a néptánc-kincs degradálását és a történelem tragédiáinak lefokozását, hanem azt is, hogy az önleértékelés mindeközben abba a nagy show-vonulatba illeszkedik, melynek a kilencvenes évek óta nemzetközi piaca van: az ír sztepptánc, a török modern dervisek, a japán dobosok és táncosaik, és még hosszú a sor.

Azonban mindez rendben is volna, hiszen mindenki azt és úgy csinál a közös kulturális örökséggel, amit csak szeretne. Nagy kérdés, hogy az egyértelmű „könnyítések” (pl. a jó-rossz dichotómia) elhagyása vajon alkalmassá tehetné-e ezt a fajta táncfelfogást, hogy a tömegek számára még élvezhető show-t kínáljon. Már ha egyáltalán vannak „tömegek”, akik igénylik a minőségi szórakoztatást.


A szerző az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjasa.

Helyszín:  Nemzeti Táncszínház,  Rendező-koreográfus:  Román Sándor,  Producer:  Vona Tibor,  Zene:  Rossa László, Gömöry Zsolt, Ghymes,  Látvány:  Balázs Antal,  Jelmez:  Debreczeni Ildikó,  Szereplők:  Patonai Norbert,  Vári Bertalan,  Kovács Dénes,  Morvai Veronika,  Dénes Nándor, Görög Zoltán, Horváth Mónika,  Sátori Júlia, Zsombori Miklós,  Jászka Erika, Vári Ágota Lotti,  Péli Róbert, Rajna Eszter, Kiss Levente,  Vass Judit, Kutas Eszter,  Péli-Sipos Viktória,  Borics Annamária, Iványi Tamás,  Végső Zsolt, Hernicz Albert, Papp Éva, Morvai Veronika, Falvai Miklós,  Újszászi András, Vincze Judit
Megítélt támogatás: 20 000 000 Ft
Támogató: Miniszteri keret
A társulat 2007-es programjainak lebonyolítására