A 25 éves Nemzeti Énekkar koncertje / MűPa
2011.02.22.

A negyedszázados fennállását ünneplő hangversenyén szép, okos, koncepciózus programmal állt a termet majdnem teljesen megtöltő közönség elé a Nemzeti Énekkar. A főtéma a szerelem volt. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Antal Mátyás
Antal Mátyás
Brahms Szerelemi dalkeringők (op. 52) című ciklusa 18 dalt tartalmaz, a szövegek (egy kivételével) Georg Friedrich Daumer nevű – mondjuk így, „Költőcske Gyuri” – Polydora című  gyűjteményéből származnak; fordításokról illetve parafrázisokról van szó, amelyek nagyrészt orosz, lengyel, magyar népi vagy annak vélt szövegeket használnak fel – többek közt Petőfit („A szerelem sötét verem”). A költemények nyelvi erejét talán a következő paródiával foglalhatjuk össze: „Csendes, csermelyes csalitosban csattog a csacskán csintalan csalogány.” Maga Brahms tisztában volt a versikék viszonylagos jelentéktelenségével, de valami nyilván vonzotta az anyaghoz (sokak szerint a Robert Schumann Julie nevű leánya iránti szerelem), még azon az áron is, hogy esetleg „szamárnak neveznek”, írta. A zenetörténet számtalanszor adott már példát arra, hogy a szövegek minősége olykor a legkevésbé sem nehezíti, hanem egyenesen megkönnyíti a zeneszerzést (Beethoven, Schubert vagy Mahler lehet a legevidensebb példa); ennek oka talán az lehet, hogy a szöveg csekély irodalmi értéke nem zsarolja érzelmileg-kulturálisan a zeneszerzőt, a komponista nem érzi magát megkötve a nagy irodalmi presztízs miatt.  Ráadásul Brahms ebben a ciklusában messze nem a világ sorsdöntő filozófiai problémáit kívánta előtárni (mint például a Goethét megzenésítő Alt-rapszódiában vagy a Hölderlin-szövegen alapuló Schicksalsliedben). A komponálás idején (1868) akár még a házimuzsikálás célját is szolgálható dalokat akart írni, egyszerűen megfogható érzelmekkel, szinte blattolhatóan könnyű zongoraletéttel (négy kézre), és az énekszólamok sem tartoznak az amatőrök számára már előadhatatlan tartományba. A komor Hamburgból származó zeneszerező egyfajta Bécsnek szóló vallomása ez (zenei szempontból főhajtás Mozart és Schubert előtt), nemcsak a keringő miatt, hanem mindenekelőtt a formálás játékossága, frivolitása, bohém életöröme révén. Álom az élet, szólhatna a mottó, de soha nem rémálom, még a szerelmi csalódás vagy az élet gondjai miatt érzett apróbb keserűség pillanataiban sem. Hiszen a – mondjuk, egy grinzingi bejzliben – közösen előadott dal fokozza a szív örömét, emeli a kedvet, miközben sok pohár is emelődik a társaskörben.

Brahms eredetileg – ismét a házimuzsikálás szellemében – hangsúlyozottan szólóhangokra írta a ciklust, ám, talán látva a sikert, később már belenyugodott a kórus-verzió létébe. De a Nemzeti Énekkar előadását hallva (a zongoránál Bizják Dóra és Jandó Jenő ült) nem lehettünk biztosak abban, hogy ez a megfelelő előadási mód, és hajlunk rá, hogy Brahmsnak adjunk igazat. A kórus, hangzó testként – legyen bármily csökkentett létszámú, mint most volt – képtelen arra a könnyed szárnyalásra, amelyet a tovalejtő keringő megkövetel. Súly – ha nem is mindjárt ólom – kerül a táncos lábakra, melytől nehéz megszabadulni. Antal Mátyás biztos kezű irányításával tisztán, üde hangon szóltak a szólamok, jó arányokkal, de elmaradtak a valódi, élénkebb színek, az árnyalatok. Ám mindenekelőtt a humor hiányzott, vagy legalábbis a derűs irónia, így aztán az egész inkább unalmas volt, mint lelkesítő, igazolva a félelmet, hogy legyen Brahms bármily leleményes, 18 számon át talán mégis elviselhetetlen a valceres, ¾-es lejtés.

Bakos Kornélia
Bakos Kornélia
Második számként Stravinsky 1923-ban bemutatott Les Noces (Menyegző) című kórusra, szólistákra (szoprán, mezzo, tenor, basszus) és kamarazenekarra írt darabját hallhattuk, és ez örvendetes, mivel a furcsa mű – roppant előadási nehézségei miatt – ritkán kerül hangversenyrendezői szőnyegre.  A zeneszerző „orosz koreografikus jelenetek” műfaji megjelöléssel látta el a partitúrát, de ebből semmi sem jelent meg a jubileumi estén. De ez volt a legkisebb gondunk, hiszen a mű újabb kori előadásain általában eltekintenek a szerzői szándékot tiszteletben tartó színházi, táncos. látványos megoldásoktól.  A fő problémát a felfogás jelentette. A darab durva, groteszk, harsány, rikoltozós, szélsőséges, és – ritkább, de annál fontosabb pillanataiban – mesésen lírai, elomló, az orosz költészet népiesen művelt (vagy művelten népies), puskinian lágy pillanatait jeleníti meg. Ám a vadulás nagyon messze állt ettől a klasszicizáló, a szó rossz értelmében vetten kiegyenlített, comme il faut előadástól. A férfi szólisták (Sebestyén Miklós – basszus; Kálmán László – tenor) többnyire a még éppen megfelelő szint alsó határán szerepeltek. A nők annál érdekesebben és szebben léptek elő: Szalai Ágnes a szoprán szerepében meggyőző erotikával, makulátlan intonációval, hitelesen hisztérikus magasságokkal szenvelgett és vonaglott, olykor pedig egészen stilizált-népies üvegtisztán, vagyis, ahogy kell – most tényleg comme il faut! – ebben a műben.  Bakos Kornélia bölcselkedő, nagyon muzikális beszólásai ugyancsak meggyőzően hangzottak. De egészében csak egy kilúgozott előadást hallottunk, ám a házasságba vitt (hurcolt?) menyasszony és vőlegény részben szubjektíve igaz, részben mímelt panaszainak ironikus megjelenítése, groteszk-szentimentális drámája nem szólalt meg, elsősorban a férfi énekesek kudarcaként.
 
A másodikra részre várt, hogy a várakozásokat kielégítse és emlékezetessé tegye az estét.  Ez voltaképpen, nagyjából-egészében sikerült, hiszen a Carmina Burana, Carl Orff és a 20. századi komponálás nagy slágere. Antal Mátyás dirigálásával hiteles, erős, színes, intonációs értelemben szinte makulátlan, komolyan átgondolt, a giccset mélyen átélő előadást hallottunk. De a szólisták megint azon voltak, hogy kissé megkeserítsék az élvezetet. Massányi Viktor (bariton) egyértelműen náthával küzdött, ezért részben színészi, részben a torz intonációt szándékosnak mutató zenei megoldásokkal kísérletezett. Ez nagyjából sikerült, de egy hangversenyen igazán komolyan semmi sem kárpótolhat akkor, ha az énekes nem teljesen egészséges. Horváth István (tenor) túlkarikírozta szerepét – igaz, egy nyársra húzott és éppen sülő szárnyas szerepében majdnem mindenki ezt tenné, különösen akkor, ha hiányoznak a magas hangjai. Röser Orsolya (szoprán) sem színészileg, sem hangilag nem alkalmas erre a szerepre, szép ruhája nem jelenthetett kárpótlást. A Thész Gabriella vezette Magyar Rádió Gyerekkórusa fellépése hozta a fordulatot az előadásban; nem tudok visszaemlékezni, hogy hallottam-e ennél jobb gyerekkart életemben, beleértve a joggal ajnározott Wiener Sängerknabent. Amikor megjelentek friss levegő költözött a terembe, és hogy a happy endinget hozó első finálé egészen musical-szerűen szólalt meg, az jelentős mértékben az ő felszabadult éneklésüknek és mozgásuknak volt köszönhető.

Vö. Ignácz Ádám: Zene ütős hangszerekre, énekhangra és zongorákra 
- dni -: Eljutni eddig, az első 25 év 

Szerző: Csont András
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2011. február 17.