Sorin Tara a kiállításmegnyitón

Nem árt persze tudni, hogy a közelmúlt évtizedeiben a romániai kortárs művészet korántsem élvezett olyan kényeztetést, mint a magyarországi. Az csak egy (bár súlyos) probléma, hogy sokkal erősebben fogta a cenzúra, de – kis túlzással – a mai napig sem igazi, működőképes galériahálózat, sem szaklap-választék nem fejlődött ki. A Ceauşescu bukását megelőző 80-as évek még sötétebben múltak, mint az előzőek, így a 60-as, 70-es években kibontakozó új törekvések is undergroundba kényszerültek. 

A forradalom utáni évtized képzőművészetét három uralkodó tendencia jellemezte: a politikai parabolára kiválóan alkalmas neoexpresszionizmus (amelyben az underground kódolt üzeneteit nyílt társadalmi analízis váltotta fel), aztán ennek szöges ellentéte, a konzervatív neobizánci, nemzeti és/vagy vallásos töltetű, neo-ortodoxnak is nevezett stílus, és az örök befutó posztimpresszionizmus. Az évtized végére – a román művészettörténészek szerint – a politikai vonal nagyjából lecsengett, s az új nemzedék érdeklődése a 2000-es évtizedben egyrészt a festészet esztétikai problémái, másrészt az új műformák (street art, média) felé fordult.

Csakhogy nem mindenki skatulyázható be a fenti, elnagyolt vázlat szerint, a Nagyszeben környékén élő, Nyugat-Európában is kiállító Sorin Tara (és például Dumitru Gorzo) a legkevésbé sem. Ugyan Tarára csak az állítás második fele igaz, mert bár falra akasztható képeket alkot, azok technikailag és tartalmilag teljesen eltávolodtak a tradicionális festményfogalomtól. Ugyanis most éppen régi (értsd: tartalmában elavult, fizikai állapotában elöregedett) fali térképekre és egyéb iskolai módszertani kartonlapokra rajzolja-festi közönséges filctollal és olcsó festékkel (néhol zománcnak tűnik) kizárólag politikai tartalmú, agitációs, plakátra is emlékeztető műveit, mivel életkora ellenére (37 éves) élénken foglalkoztatja nemcsak saját hazájának, hanem az egész világnak a hatalmi morálja. 

Részlet a kiállításból

Tara provokatív egyéniség, aki imázsát minduntalan erősíti. A cityzen.transindex.ro szájton olvasható interjúban például olyanokat mond, hogy „már gyerekként felfogtam a hazugságot, amiben élünk”, „szerintem boldogságnak nem is kellene léteznie”, „miért találnék ki valami szépet, ha a szépség nem létezik”, „Románia a legjobb hely a világon” – ez utóbbit azzal magyarázza, hogy Nyugaton, egy jól szervezett országban hiányzik neki a „román szegénység és stupiditás”. A kiállítást látva ezt érteni véljük, hiszen egy rendezettebb közegben valószínűleg meg sem születhetnének a képei, amelyekbe nihilizmusát, szkepticizmusát, megvetését és utálatát mind belesűrítheti. Ez az attitűd egyébként sem idegen a román értelmiségtől (lásd Tamás Gáspár Miklós mondandóját a Bukarest-Budapest híd / Kortárs román és magyar művészet Hunya Gábor gyűjteményében című kötetben), Taránál azonban szenvedéllyé nőtte ki magát. 

Az elképesztően termékeny művész mintegy száz munkáját hozta el a MODEM-be, amelyeket a kiállítóház kissé felspannolt drámaisággal szcenírozott. Ami még csak össze is férne a művek dekoratív agresszivitásával, az (anti)szakrális installáció, az objektekkel tűzdelt oltárasztal felállítása azonban didaktikus túlkapás, hiszen elég hatásosak a művek magukban is. 

Tara nemcsak jó művész, de tehetséges is, s azon ritka madarak egyike, akiknek határozott világképe van, s akit – bár ez könnyedén előadott szélsőséges véleményalkotási modorának látszólag ellentmond – messianisztikus szembesítési vágy hajt a civilizált világ bűntetteinek elősorolásával. Az azonban még hézagos ismeretekkel is tudható, hogy a tárház kimeríthetetlen, s csak remélhető, hogy Tara nem kíván a végére járni sem időben, sem pedig térben, mert bár állításai igazak, a hatalmi törekvéseknek és a történelmi kataklizmáknak tragikusan hasonlít a forgatókönyvük – valahogy úgy, ahogyan Tara víziói is egymásra. Amelyek leginkább megbélyegzett térképekkel, részletezőbben: hatalmas koporsóval, véráztatta tájjal, vicsorgó diktátorokkal, fejfák erdejével, elszórt halálfejekkel, korhű fegyverekkel, hatalmi jelvényekkel azonosak.

Tara festménye (A képek forrása: MODEM)

Az egyes művek önmagukban is felnagyított címerre hasonlítanak, mert jelképekből összerakott ábrázolások, mind megannyi tömör logó. Amelyeket mintegy félszáz változatban látni sok, ahhoz azonban, hogy Tara művészetéről teljes képet kapjunk, meglehetősen kevés. 

Illetve az is bővül, mert Tara a biológia szertárra is szemet vetett, s a másik, kisebb helyiségben – ahol viszont a nagyterem pompájával ellentétesen, koszlott tantermet idézőn, a falra sűrűn egymás mellé szögelve – az emberi szervek, valamint a növény- és az állattan magyarázó táblái szolgáltatják képei hordozóját. S bár valóban ütős az embriófejlődés fázisaira afganisztáni apokalipszist, a madarak családjára csecsenföldit tenni, az összkép egyre inkább a politikai plakát (ha magyar lenne, HVG-címlapot mondanék) egyébként tényleg remekül művelt műfajára emlékeztet. 

A végkifejlet ambivalens, mert mindennek ellenére úgy gondolom, hogy Tarára szükség van, s korántsem csupán megmondó emberként, de a társadalmi jelenségekre szenzibilisen reagáló művészként, no meg az amúgy egyre individualizálódó és mikrovilágokba süppedő képzőművészeti fejlemények karakteres ellenpólusaként.