„Tom Chaney-t akarom megölni” – mondja egy copfos kislány daccal telve a zordon, félszemű rendőrbírónak, s jóllehet tüchtig ruhácskájában felettébb ártalmatlan jelenségnek tetszik, szemének villanásából – no meg a táskájában lapuló harminccentis kolt okán – mégis érezzük, hogy képtelen mondatát komolyan gondolja. A Coen fivérek legújabb filmjének főhőse egy tizennégy éves vadnyugati fruska, aki tűzről pattant menyecskéket szégyenítő hévvel fog hozzá az oktalanul lepuffantott apja ügyeinek elrendezéséhez, s a hagyaték megtárgyalásával párhuzamban magától értetődő természetességgel intézi a kegyetlen vendetta kivitelét is. Legyen szó dörzsölt lókufárról, szenteskedő sírásóról vagy épp öntudatos texasi kopóról, mindenki rendre megkapja tőle a hökkentő kioktatást, s még a cigarettákat is ő sodorja meg a lassú és ügyetlen Cogburn marsall helyett. Ám akármennyire is elbájoló ez a felnőttesen magabiztos, moralista kiskamasz, azt már aligha vélhetjük szívmelengetőnek, ahogyan e tündéri gyermek sóváran vizslat egy helyi kivégzést, vagy amiként elámul Rooster Cogburn vértől csatakos rémtettei hallatán.
 Jeff Bridges és Hailee Steinfled |
Charles Portis 1968-as keltezésű regénye eme kegyetlen gyermeki pragmatizmus felől világította be a hanyatló vadnyugat (s rajta keresztül a kortárs Amerika) viszonylatait, ami az egyébként igen tradícióhű mű egyik legtartósabb erényét jelenti. Ilyenformán különösen üdvözlendő, hogy az adaptáció munkájának (az 1969-es A félszemű seriffet dirigáló Henry Hathaway után másodikként) nekiveselkedő Coen testvérek igyekeztek ragaszkodni ehhez. A Tom Chaney utáni hajtóvadászat kalandokkal dús történetét főként a rendíthetetlen bosszúvágytól fűtött Mattie Ross (Hailee Steinfeld) perspektívájából kísérhetjük végig, aki a cselekmény során a házsártos szövetségi békebíró, Roostern Cogburn (Jeff Bridges) és egy bumfordi texasi ranger, Walter LaBoeuf (Matt Damon) oldalán igyekszik becserkészni apja gyilkosát – gyermeki nézőpontja pedig éppúgy megokolja a karakterek olykori elrajzoltságát (a rablóbanda vezérét, Ned Peppert játszó, zombiszerű Barry Pepper szájából folyvást ömlik a köpet), mint a néhol felbukkanó mesei stilizációt (a nagyjelenet képei egyenesen A vadász éjszakájának folyami menekülését idézik). Coenék egyéb téren is meghajoltak az alapmű előtt, s még a regény kereteként szolgáló idősb Mattie sztoriját is hozzáillesztették a kalandfabulához – ugyanakkor filmjük a masszívan szöveghű közelítésmód dacára sem mondható látványosan újszerűnek a John Wayne főszereplésével készült, 1969-es változathoz képest.
Igaz, jócskán sötétebb és fagyosabb a hangulat, a háttérben hetyke dallam helyett méltóságteljes, himnikus zene szól, s fekete humorral is bőségesebben adagolt a szüzsé – jóllehet a rendezőpárra jellemző abszurd-szatirikus mozzanatból csupán egy-két emlékezetes (mint az erdőből medvejelmezben előbukkanó doktor szcénája, vagy a magas fára akasztott ember ijesztő-komikus jelenete) és néhány mellément (az indiánok kárára elsütött, társadalomkritikai verete ellenére is olcsó poén a kivégzésen) akad. Egészében az utóbbi évtizedek legfurmányosabb amerikai szerzőpárosa tartózkodik a túlzott jelenléttől, s mintha csupán a Portis-regény méltó és szellemhű filmre írásában volnának érdekeltek – ami a Nem vénnek való vidék esetéhez hasonlóképp (melyet egyébként adaptált forgatókönyvírói Oscar-díjra érdemesített az amerikai filmakadémia) jobbára az alaptörténet dramaturgiai kiigazítását és a jó értelemben professzionális direktori munkát jelenti. Példás ritmusban, kellő feszültséggel és szépséges képekben pereg hát előttünk a történet, gördülékenyen fordul egymásba a komikus és a vérmesen szeriőz hangnem, és a színészi munkát is jobbára csak méltatni lehet – hisz míg Matt Damon elegánsan megbirkózik a szájában őrlődő, néhol papírízű mondatokkal, addig a John Wayne Oscar-díjas szerepének terhét cipelő Jeff Bridges a neves előd megidézése helyett kevésbé harsány, visszafogott és nüanszokban gazdag alakítást prezentál.
 Matt Damon (A képek forrása: PORT.hu) |
Míg a Coen fivérek pályájuk hajnalán rendre játékos és reflexív módon közelítettek a klasszikus amerikai filmműfajokhoz – legyen szó gengszterfilmről (A halál keresztútján), noirról (Véresen egyszerű, Az ember aki ott se volt) vagy hóbortos komédiáról (Kegyetlen bánásmód, A nagy ugrás), addig első virtigli westernfilmjük majdhogynem klasszicizáló alkotásnak tetszik – amely éppen ezáltal lehet az utóbbi évtizedben szórványosan tapasztalható vadnyugati reneszánsz eminens darabja. A jelentéktelen retrófilmeken túli próbálkozások a hetvenes évek revizionizmusát melegítették újra (mint például Az ajánlat vagy a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford), s ezáltal inkább az ambiciózus művészrendezők alkalmi terepeként jelölték meg a határvidéket, A félszemű azonban (s nem csak roppant financiális sikerén keresztül) a megannyiszor eltemetett zsáner életképességét bizonyítja jelentékeny erőkkel. Mattie Ross felnőttvilágba való beavatásának története egy bizarr barátságról, a jó és a rossz küzdelméről, egyúttal az értékkategóriák törékenységéről mesél, ugyanakkor komikus epizódokkal tarkított, izgalmas ifjúsági kalandként s afféle családi moziként is prímán működik – ekként pedig a western-történetek tágasságára ad korszerű példát, s ez a jelenkori mezőnyben rendkívüli érdem.
Vö. Kovács Bálint: Két férfi és egy kis hölgy
Mesterházy Lili: Igazi keménység
Kovács Patrik: A vadnyugat öregkora
Greff András: Mélyen az erdőben