Ha Székely János 1972-ben (!), Marosvásárhelyen (!) írott drámájának, a Caligula helytartójának a témáját meg kellene határozni röviden, talán azt mondanám, hogy a hatalom természetrajzáról és lélektanáról szól. Ami az egészben igazán meghökkentő, hogy szerzője a súlyos (és ne legyünk képmutatóak: bármikor, tegnap és ma és holnap egyformán ideológiagyanús) témáról képes sebészi pontossággal, kivételes elmeéllel, tiszteletre méltó józansággal értekezni és vitatkozni.
 Jelenet az előadásból |
Igen, értekezni, hiszen a hit kontra hatalom sokszor, sokféleképpen körbejárt kérdésében kőkemény elméleti álláspontokat ütköztet egymással a dráma mindösszesen három mesteri jelenetébe szorítva. És igen, vitatkozni: Székelyt nem vonzza a kérlelhetetlen drámaírói igazságszolgáltatás, a zsidó főpapnak és a római helytartónak is megvan, meglesz a maga igaza; s bár korán világos, hogy kinek az oldalán állunk és miért, a legerősebb fénysugár mégis magukra a kikezdhetetlen logikával felépített vitákra vetül.
És hogy miért is jó mindez? Mert páratlan intellektuális élvezet olvasni-hallgatni a kényszerből, szükségből, ilyen-olyan okokból egymással szemben álló két fél nem erőn, hanem szigorúan agymunkán alapuló összecsapásait, egymásnak feszüléseit. A jól formált birodalom és a körvonalazódó egyház „fegyverei” egyaránt a palota küszöbén maradnak, s nemcsak az intellektusok összeszikrázása teszi itt és most merőben korszerűtlenné, ettől pedig erősen hiánypótlóvá a darabot, hanem a másik ember iránt megnyilvánuló, most alig tapasztalható, mély és őszinte kíváncsiság. (S ha már diktatúráról szóló, diktatúra idején írott, diktatúrában igazán hatni tudó szövegről van szó, idetolakodnak Bulgakov A Mester és Margaritájának ókori fejezeteiből azok a lapok, amelyeken Júdea kegyetlen ötödik helytartója, Poncius Pilátus kitartóan faggatja, s minden ésszerű szabály és törvény ellenére egyenrangú partnerként kezdi kezelni Jesua Ha-Nocrit. Lám, a történelmi regény, a történelmi dráma mint forma szükségszerű választás volt és maradt.)
 Kőszegi Ákos |
De vissza a Székely-drámához: aki ismeri az írott szöveget, tudja, hogy annak zavarba ejtő szűkszavúsága, lényeglátása jelentős mértékben hozzájárul hatásához. A Caligula helytartója nem elméleti okoskodásoktól fuldokló szónoklat, hanem szabatos, pengeéles mondatokban fogalmazó kiáltvány – a zsarnokság ellen. Bagó Bertalan kecskeméti rendezésében Hárs Anna dramaturggal közösen a lehetetlent kísérti, amikor nem túlzottan, de azért észrevehetően tovább szűkíti-szabja a textust. Ami az óvatos és ügyes beavatkozással együtt is marad, ami nélküle volt: bámulatos teljesítmény.
Ha a szöveg legfőképp az értelemre hat, akkor a kecskeméti előadással kapcsolatos első rögzítendő impresszió éppen az, hogy itt az érzékszervi benyomások a fontosak. Gyakran elviselhetetlenül hangos az előadás, s a piciny stúdiótér csak fokozza a (hang)hatást: durva és direkt, ahogyan a római katonák köszöntik a helytartót és Róma mindenütt jelenlévő urát, a nagy császárt; fáj szemnek és fülnek, ahogyan Petronius minden egyes alkalommal felel nekik, gesztussal és emelt hangon; de összerezzenünk akkor is, amikor Palesztina királya egyetlen mozdulattal letépi és a földre hajítja saját királyi jelvényeit. A szereplők kiszolgáltatottsága, félelme, minden gyanús árnyékra, minden félreérthető mondatra történő megremegése észrevétlenül ragad át ránk, ártatlan nézőkre.
A zsarnoktól való rettegés alaktalan, megfoghatatlan, sőt az utolsó utáni pillanatban kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy tökéletesen láthatatlan is. Réges-rég beleivódott már a lelkekbe, az agyakba, a mozdulatokba és a gondolatokba. Ilyen időkben a falnak is füle van – a Vereckei Rita tervezte tükrös térnek meg szeme: zártláncú kamerarendszeren figyeljük a palotába belépőket, s miközben a kicsiny nézőtéren ülve magunkkal nézünk farkasszemet, azon is tűnődhetünk, minket vajon ki les a foncsorozott felület mögül? A jóléti állampropagandát, a birodalmi mosolyhíradót láthatatlan szónok verklizi a hangszórókból: a „jobb lakhatási és üdülési lehetőségekkel” rendelkező rómaiak „nagyobbak, egészségesebbek, erősebbek”, mint valaha (és abban azért van némi pikantéria, hogy Cseke Péter hangja számol be minderről).
 Hegedűs Zoltán és Kőszegi Ákos |
A dráma nagyon is gyakorlati következményekkel járó elméleti tétje a következő: Caligula császár parancsára szobrát késedelem nélkül el kell helyezni a jeruzsálemi templomban. A császárt képviselő helytartó, Petronius ezen a ponton nem látja, mert hivatalból nem láthatja a problémát: a hatalom elhomályosítja éleslátásunkat, akkor is, ha birtokoljuk, de akkor is, ha elszenvedjük. A zsidó főpap, Barakiás ellenállásában sincs semmi meglepő: amint a bálvány bekerül a szent helyre, az azon nyomban megszűnik templomnak lenni. S hogy ez miért lényeges? Mert ha így történne, akkor a cinikus és öntelt gesztus egy csapásra értelmét veszítené.
Az elnyomó hatalomról párhuzamos és megismétlődő történésekben, koncentrikus körökben beszél a dráma. A császár és Petronius közötti viszony újraképződik a helytartó és segédtisztjei között; Barakiás józan intelmeit, szelíd fenyegetéseit és kétkedő kérdéseit visszhangozza Petronius a katonái irányába és így tovább. Minden megszólalás feszült, ideges légkörben hangzik el, mindenki a maga eszközeivel, a maga értelmi horizontján kutatja az egyetlen, amúgy nem létező igazságot. Mindenütt alá- és fölérendelteket látunk, akik már rég nem a saját pecsenyéjüket sütögetik, hiszen a puszta túlélésük a tét – mit várhat az ember egy olyan uralkodótól, aki kedvenc csődörét nevezi ki szenátornak?
Barakiás-Petronius elhúzódó vitája az a masszív építmény, amit a mellékszereplők végig megbízhatóan, olykor tán túlságosan is a háttérbe olvadva támogatnak. Körtvélyessy Zsolt Agrippa királyként megmutatja, milyen a népéért való kiállást komolyan vevő király. Portik Györffy András játssza a heveskedő zsidó politikust: Júdás névvel nem nagy jövőt jósolunk neki, és nem is tévedünk. Lucius (Pál Attila) és Probus (Farkas Ádám) a két, tudtán kívül végzetébe rohanó tiszt Petronius oldalán: tisztánlátásuk rég elpárolgott a zsarnokság fojtó levegőjében. A Rómából folyton megérkező követ, Decius (Hegedűs Zoltán) a többiekhez képest valami mást, valami szokatlant képvisel: a sziklakeménységű helytartó csupán az ő látására lágyul el. Először fedezünk fel gyengéd érzelmeket Petronius arcán, de épp csak kiemelhettük fejünket a víz alól, hiszen Decius egyáltalán nem „veszi” a metakommunikációs jelzéseket. Vagyis: minden rendben van. Azaz semmi sincs rendben.
 A képek forrása: PORT.hu |
Dunai Tamás nagyszerű alakításában a zsidó főpap nyugtalanítóan nyugodt, bölcs férfiú. A szellem embere a végsőkig, sőt azon túl: hite megingathatatlan, tudása megkérdőjelezhetetlen, mégsem válik soha dogmatikussá. Az, hogy a dráma szerzője filozófus (is) volt, rajta érződik igazán: szelíden kérdez és ügyesen provokál, valódi, és nem szektás tanító, aki hamiskásan összehúzott szemmel biztosítja ellenfelét a saját igazáról. Kőszegi Ákos Petroniusának van is mit tanulnia tőle: a láncdohányos, kapkodó, hisztériára hajlamos helytartó látszólag a táplálkozási piramis csúcsán van, de valójában kínosan köztes pozíciója miatt küzd és heveskedik oly kitartóan. A császár parancsát kell teljesítenie, de hát a császár távol van, ő meg itt helyben, szemtől szemben a zsidókkal és más gyanús elemekkel, akik ráadásul nem fognak fegyvert, csak ülnek némán a palota előtt, és hamut szórnak a fejükre. A valódi harc belül, Petronius agyában és lelkében zajlik, és Kőszegi megrendítő őszinteséggel közvetíti a küzdelmet és annak minden gyötrelmes és gyönyörű stációját.
E sorok írója nem láthatta Harag György 1978-as gyulai rendezését, a darab magyarországi ősbemutatóját, sem az 1988-as szolnoki Caligulát, Taub János munkáját. Abban azonban biztos, hogy a kecskeméti előadás (melynek alkotói Taub emlékének ajánlják premierjüket) a kortárs magyar színjátszás fontos eseménye lehet. Segítsünk, hogy az legyen!