Petrányi Zsolt kézikönyve mindenképp hiánypótló vállalkozás, hiszen a kortárs művészeti szcénával kapcsolatos gyakorlati teendőkről, a kulisszák mögötti világról viszonylag kevés szó esik. Nyílt titok ugyan, hogy a kurátori szakma egyre inkább szól a lobbizásról, a hatékony kommunikációról, mint magukról a műtárgyakról, a nagyközönség számára mégis ismeretlen terület a kiállításrendezés. A művészettörténész végzettségű szerző komoly tapasztalatot szerzett a kulturális intézmény mindennapi irányításában: hat évet töltött a Műcsarnok főigazgatójaként, korábban a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet vezetője volt. Kézenfekvőnek tűnik, hogy ezt a tudást másokkal is megossza, miközben Magyarországon nem jellemző az a gyakorlat, hogy a vezető beosztásban dolgozó szakemberek könyv formájában teszik közkinccsé az adott területen elsajátított tudásokat.
 |
Ezúttal nem kifejezetten a laikus műkedvelőknek szánt írásról van szó, hanem egy specifikus közegnek szóló szöveggyűjteményről. Petrányi maga „befejezetlen jegyzetnek” nevezi írását, melyet a frissen munkába lépő kurátoroknak szánt. Hogy mitől befejezetlen, kérdéses, hiszen tudatosan felépített fejezeteket találunk a kötetben, melyek egy kiállítás megszervezésének legfontosabb lépéseit érintik. Lehetett volna persze részletezni egy-egy elemet, és bizonyos pontokon érdemes is lett volna, ebből a szempontból igaz a jelző. A „jegyzet” kifejezés inkább illik az írásra, mivel maga a szerző is nehezen egyensúlyoz a szakmai és az informális stílus között.
Ez talán a mű egyik legnagyobb hibája, mert így azt is elárulja magáról, hogy nem tudta pontosan meghatározni a célközönségét. A címe szerint kifejezetten a leendő, de legalábbis pályakezdő, fiatal kurátoroknak szól az írás, de több ponton rácáfol erre. Mintha a szerző maga is szeretne egy általános képet adni a kortárs művészeti közegről, úgy, hogy közben népszerűsíti azt – miközben a kezdő kiállítás szervezők számára ezek már nem új vagy meglepő információk. A bevezető egy korrekt összefoglaló a kortárs művészet kapcsolatrendszeréről, és azokról az összetevőkről vagy szereplőkről, melyekkel a későbbiekben is foglalkozik: a művészek, a művészeti helyszínek és a művészeti közvetítők, tehát a szakemberek definícióját adja. A kategorizálás igénye az írás egészére jellemző, bár egy ilyen rövid lélegzetű műben nehéz ars poeticát összegezni. Azt pedig lehetetlen, hogy az utóbbi évtizedekben milyen változásokon ment keresztül a művész vagy a múzeum fogalma, és jelenleg hányféle diskurzus létezik ezzel kapcsolatban.
A művészi portfólió összeállításának egy önálló, viszonylag hosszú fejezetet szánt Petrányi, ami talán túlzás ahhoz képest, hogy alapvetően egy kurátoroknak szóló kézikönyvet igyekezett létrehozni: olyan részletkérdések, mint a CV helyes felépítése, nem feltétlenül illenek egy ilyen kiadványba. A kurátorokról szóló rész ennél élvezetesebb: érzékletes hasonlatokon keresztül világít rá arra, milyen feladatai is vannak egy kiállításrendezőnek – és egyúttal azt is pontosítja, mennyiben jelent többet egy kurátor, mint a hagyományos értelemben vett rendező. A fejezetből kiderül, a kiállítás felelőse egyszerre viselkedik művészként, amikor saját viszonyrendszere alapján szervezi a tárlatot; művészettörténészként időben hátra vagy előre tekint; az ő feladata a közvetítés, producerként a források előteremtése, a menedzsment, az aktivista hozzáállás. A szerző mindezek mellett DJ-nek is tartja a kurátorokat – utóbbi metafora alatt azt érti, hogy a kiállítás szervezője „remixeli” az olyan, eleve adott feltételeket, mint a mű, az intézmény és a művészeti kontextus.
A leírás alapján, és persze a korábbi ismeretek alapján könnyen belátható, hogy sokkal szerteágazóbb feladatai vannak egy mai értelemben vett kurátoroknak, mint akár húsz évvel ezelőtt. Petrányi azt sugallja, a legnagyobb felelőssége abban áll, hogy egy egész kiállításon keresztül az intézmény arculatát is formálhatja. Nem véletlen, hogy a kötet további részében is amellett érvel, hogy a kortárs művészet mindenképp magyarázatra szorul, egy kiállítást pedig tudatosan, új koncepciókat keresve érdemes megszervezni. A logikus gondolatmenetet követve át is tér a szervezés gyakorlati kérdéseire, s a kötet második fele az ütemezésről, a kommunikációs stratégiákról és a technikai kihívásokról – szó szerint a szögről és a vonalzóról – szól. Az olvasóval megosztott kulisszatitkok és a közvetlen tapasztalatok szórakoztatóvá teszik az egyébként is hasznos leírást. Bár egy műkedvelő számára is egyértelműnek tűnhet, hogy egy szervezőnek milyen lépéseket kell végigjárnia ahhoz, hogy tető alá hozzon a kiállítást, Petrányi összefoglalója nyomán kiderül, a folyamat sokkal időigényesebb, és sokkal több buktatója van, mint hinnénk. Valójában üdítő élmény, hogy nem csak a pénzügyi problémák merülnek fel a tárlatrendezés témája kapcsán, hanem az emberi tényezők is.
A szerző mindvégig igyekszik „feldobni” a szöveget humoros kiemelésekkel és mottókkal, ami leginkább tipográfiai értelemben nyújt élményt. A kiadvány maga is igényes és letisztult: a Műcsarnok archívumából vett fekete-fehér képek adják az illusztrációt, a szöveg jól tagolt, a borító ötletes módon játszik rá a cím három kezdőbetűjére. Valószínű, hogy a kezdő kurátorok körében kötelező olvasmánnyá válik Petrányi Zsolt kézikönyve – és mivel nem csak a szűk szakmai köröket szólította meg, remélhetőleg azokhoz is eljut, akik egyébként nem látnak a kortárs kiállítások díszletei mögé.