 Herczenik Anna és Enyedi Éva |
Pintér Béla utóbbi előadásaival az a „baj”, hogy leginkább ordas közhelyekbe csomagolva mondható el róluk, mi is van bennük és velük. És amikor a miértre keressük a választ, arra jutunk, hogy mert hiszen ezek a kifejezetten szórakoztató színházi esték gyakorta éppen közhelyekből vagy közhelyesnek tűnő helyzetekből indulnak ki, hogy egyben pellengérre is állítsák őket – pillanatonként váltakozó sikerrel. A Tündöklő középszer önkritika, (a megszokott) társadalomkritika és a kritika kritikája vastagon, a vásári színjáték vagy bábjáték formai keretei között, színház a színházban. A lassan csordogáló fősodort rövidebb, általánosságban véve a játéklehetőségeket remekül kihasználó magánszámok övezik – csakhogy ezek azok a dramaturgiai pillanatok, amikor az is kiderül, hol csorbák a megírt szerepek.
Ez a gondosan összeválogatott, minden karaktert felvonultató színtársulat aprócska sziget, a béke szigete a nagyváros dzsungelében. Benedek Mari hímzett, rusztikus jelmezei eleinte azt sugallják, vidéki műkedvelő előadás készül a színpadon, csakhogy Sebzett Madár és Nyurga Bölény budaörsi apacs közössége közelebb hozza a fővároshoz az események helyszínét. De ettől még érzékelhető a mikroklíma, az a be- és összezártság, amely a darabban készülő előadás szereplőinek a hétköznapokból való kikapcsolódást jelenti. Mert itt egyetlen profi van, akinek ez az élete: ő a rangkórságban szenvedő Géza (mondatja ezt velünk a sokadszorra megint egyenruhába öltöztetett Pintér Béla látványa). Ő az író és a rendező egy személyben, ő dönt életről és halálról, szövegmondásról és műfajról, a rég leosztott szerepkörökből automatikusan adódó szereposztásról.
 Friedenthal Zoltán és Szamosi Zsófia |
Thuróczy Szabolcs államtitkára – némi finom politikai áthallástól sem mentesen – a mi guignolunk alapfigurájaként, Vitéz László sipkájával, arcpírjával és palacsintasütőjével követeli meg a színpadon mindazt, ami jár neki, miközben álságos emberi kvalitásaiban is tetszeleg alkalmi vigaszt nyújtván az épp mellőzött színésznőknek. Minden apró mozzanatában remekül hozza a figurát, a végig rímben hangzó szövegben előforduló kínrímek is leginkább neki jutnak, amelyeket ő rendre motivikusan kijátszik. Mellette a másodhegedűs Friedenthal Zoltán Nyurga Bölénye kissé belekeveredik az érzelmek viharába, de a szerep szűkös határainak kompenzálásaként kap egy televíziós betétet, amelyben megcsillogtathatja parodisztikus képességeit. Szalontay Tünde Judyja mintha kilógna a társulatból, fiatalságát és kapcsolatait féltve őrző befolyásos asszony ő, akinek akkor is szerepet kell adni, ha nincs szerep (sem ezen, sem azon a színpadon igazán). A klasszikus szerepkörök közé talán még Roszik Hella részeges öregasszonya sorolható, aki – bármennyire mellőzött figura abban a társulatban – egyfajta kifacsart rezonőrként, csak úgy mellékesen, végig tartja az erkölcsi nívót, alázatban ő jár az élen (erre az alázat-kérdésre még visszatérünk).
Az egzotikus külső ellenére nagyon is a magyar reáliáknak megfelelő szerep jut Enyedi Évának: furcsa mód, a színpadon eredetileg készülő darab szüzséje az ő figurája köré épül, ami azt sugallja, hogy abban a csapatban bizony odafigyelnek az egyes emberre, és ritka, hogy valakit kizárjanak a játékból. A hálátlan pillanatok után a botfülű Szücsinek is jut azért egy kis jutalomjáték: az operaáriák jeltolmácsolt változata minimum mosolyt fakaszt. Az örök „mellékszereplő” Quitt László szintén két remek paródia-betétet kap: az egyiptomi származású londoni menedzser és a fotóspróba alapján elhamarkodott véleményt alkotó „gyorstüzelő” színikritikus minden alkalommal erős – megint mondjuk – kritikai éllel jelenik meg, majdnemhogy gogolian jól sikerült pillanatok ezek. Azt csak találgatni tudjuk, miért pont indián a társulat elégedetlen, saját bevallása szerint többre képes szubrettje, aki egy másik (felvett) egzotikus árnyalattal egészíti ki a színkört, ugyanakkor Szamosi Zsófia alakítása mintha „beleragadt volna a Szutyokba”, egy percre sem tudja velünk feledtetni Pintér Béla és társulatának előző, remekbe szabott előadásának főszerepét. Szántszándékkal a végére hagytuk a kiszorított, asszisztenssé degradált női szereplőt, aki egy véletlen folytán primadonnává nemesül: kiderül, micsoda kincs van a torkában. Herczenik Anna telitalálat, érdemes köré előadást építeni, nincs is ezen mit ragozni.
 Szalontay Tünde, Szamosi Zsófia, Herczenik Anna, Thuróczy Szabolcs, Pintér Béla, elöl: Roszik Hella és Friedenthal Zoltán. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Sajnos a – szerintünk – valós darabbeli konfliktus (és az ismételten szellemes zenei anyaggal dolgozó várt énekbeszéd) viszonylag hosszú előkészítés után bontakozik csak ki, ami ugyanakkor ügyesen mossa egymásba a két színpad eseményeit. Nem kevésbé fajsúlyos kérdésről van itt szó, mint a színpadi alázatról, hiszen egy (ilyen) társulatban óhatatlanul viszályt szül, ha bárki méltatlanul (ennek szempontjai jelen esetben leginkább a társadalmi ranglétrán keresendők) kiragyog a kórusból. Erkölcsi leckét kapunk: egyrészt a hiú, esendő ember általában eltaszítja magától a mellőzötteket, és keresi a sikeresek kegyeit, másrészt a részeg ember igazat mond, csakhogy az igazság gyakran bántóan hat, bosszúért kiált. Körülbelül ennyi a tantétel…
Mindezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy a Tündöklő középszer ne lenne jó előadás. Csak valahogy felemás az érzés. Az sem véletlen, hogy a fenti felsorolásban keveredik a két társulat, a valós és a fiktív. Megszokott (minden szempontból jó!) minőséget kapunk, megint egy kellemes estét töltünk a Szkénében, amelyből leginkább akkor is – a természetesen esendő, de pozitív, felismerésre képes figurát alakító – Herczenik Anna remeklése marad meg a fejünkben.
Vö. Ugrai István: Hungarikum
Stuber Andrea: Élcnél maradandóbb
Molnár Gál Péter: Tündöklő középszer
Koltai Tamás: Hoppá!
Tompa Andrea: Ars poetica. Előadja: Pintér Béla és társulata