MEGOLDJA LÍRAIBBAN

Molnár Ferenc: Játék a kastélyban / Csiky Gergely Színház, Kaposvár
2011.02.09.

Molnár Ferenc dramaturgiájának keresztezése Mohácsi Istvánéval; régi és új kaposvári színészek találkozása Mohácsi János rendezői professzionalizmusával; életbevágó kérdésekre való rákérdezés: az évad egyik legfontosabb előadása. MARKÓ RÓBERT KRITIKÁJA.

Kovács Zsolt és Takács Géza
Kovács Zsolt és Takács Géza
Molnár Ferenc kései remekéhez, a Játék a kastélybanhoz színpadainkon (tapasztalataim szerint) örökös könnyed, korfestő szalonvígjátéki előadásmód tapad. Ehhez pedig előkelő szalonkörnyezet, pompás bútorok, előkelő jelmezek, fény és csillogás – továbbá a rajtuk röhögünk általános, felszabadító érzése. Ha mindez így van, Mohácsiék kaposvári előadása valóságos paradigmaváltás.

 

A szalon ugyan itt is szalon, a kastély pedig kastély, ám Fodor Viola díszletterve csupán váz: fehérre festett fenyőfából emelt hatalmas, kétszintes ácsolat, amely minden oldalról ki-, be- és átjárható, -látható, -világítható, azaz hangsúlyozottan absztrakt színházi tér. És az elegancia is elegancia, csakhogy Remete Kriszta estélyi ruhái, frakkjai, öltönyei, szalonkabátjai nem többek jelzésnél: végük rojtos, fércelésük szabad szemmel is jól látható. Vagyis az előadás képisége hangsúlyozottan üzeni, hogy nem a valóságos valóság, hanem a megképzett – színházi – valóság tárul fel a néző szemei előtt.

 

Mohácsi János rendezése is ezt a motívumot látszik kibontani, több szemszögből. Egyfelől - a teljes közönség számára érthető módon - úgy, hogy a mindenkori szerepjátszás mindenkori elkerülhetetlenségére és bizonyos értelemben következményeire mutat rá; másfelől – konkrétan a kaposvári és az elmúlt évtizedek Kaposváron zajló szellemi munkáját figyelemmel követő néző számára dekódolható módon – úgy, hogy a történetet időről időre színházi önreflexióba fordítja; végül pedig, s ezt nem tudom, csak sejtem, saját maga és színészei számára tényszerűsíti, hogy a színházi társulat nem (elsősorban) hivatalos kötelék, hanem annál jóval szorosabb, szellemi közösség.

 

Takács Géza és Grisnik Petra
Takács Géza és Grisnik Petra
Mindezen tanulságok, értelmezési lehetőségek elsődleges letéteményese (a már említett színpadkép mellett) a szöveg. Mohácsi István dramaturg gyakorlatilag érintetlenül hagyta Molnár drámájának struktúráját, vagyis a textust ezúttal is a jól megcsináltság formai eszközei – pergő dialógusok, csattanós felvonásvégek, a véletlenek dramaturgiai funkciója – működtetik, s a Zságer-Varga Ákos komponálta verklivalcer is mintha a békebeliségre játszana rá. A változatlan dramaturgiai szerkezetre, mint Mohácsiéknál majdnem mindig, szerves rátétek tapadnak. Ezek egyrészt szövegpoénok (a teljesség igénye nélkül, csak a legtetszetősebbek közül elősorolva néhányat: elárvult papucs, vak órásmester, csepürágcsáló, valamint egy műfaji kacsacsőrű emlős, a detektívoperett), másrészt önreflexív cselekményelemek. Ez utóbbiban Molnár is Mohácsiék kezére játszik, hiszen Annie első megjelenésekor már a szerzőnél is Kálmán Imre-nótát énekel, itt meg mi mást: Mohácsi legendás kaposvári rendezése, a Csárdáskirálynő részletét; s míg Molnárnál Victorien Sardou Turai áldarabjának szerzője, addig itt kortársa, Georges Feydeau, a Bolha a fülbe, egy másik hírneves Mohácsi-előadás írója.

 

A kaposvári produkció nagy érzékenységgel bontja ki a szereplők közötti kapcsolatrendszert és súlyozza az egyes szerepeket. Már az előjáték némaképe pontosan leképezi például a színre lépő három figura közötti viszonyokat: előbb Turai gyújt szivarra, majd Gál – aki Mohácsiéknál utónévvel is rendelkezik, a kaposvári keresztségben a Frigyes nevet kapta –, s csak legvégül Ádám. Az előadásban Turaié és Gálé egyszerre szeretet- és érdekszövetség, mint ahogyan Ádám sorsának egyengetése egyformán érzelmi és intellektuális kérdés Turai számára: a fiatal zeneszerző – elszólásokból tudjuk – az író fia, s mint apának elemi érdeke a gyermek boldogságának egyengetése, ugyanakkor kevéssé valószínű, hogy megszületik a folyvást emlegetett kasszarobbantó operett, ha a zeneíró és a primadonna összevész. Turai és Gál, ahogyan az lenni szokott, tulajdonképpen olyanok, mint a házastársak (elvileg a szobájuk is közös), de míg Turai a hűvösebb és hidegfejűbb, Gál könnyen kétségbe esik.

 

Grisnik Petra és Kocsis Pál
Grisnik Petra és Kocsis Pál. Fotó: Klencsár Gábor (Forrás: Csiky Gergely Színház)
Kovács Zsolt aszketikus szikárságú, józan, az élettől mindig mindent és/de mindig mérték szerint elvevő Turait játszik. Nyilvánvalóan voltak idők, amikor Annie-k tucatjait szédítette, sőt a férfi a primadonnának ezúttal sem közömbös, ám a színműíró szemmel láthatóan már nem a szerelemben, hanem a bőséges és választékos étkezésekben éli ki testi hajlamait. Kelemen József túlmozgásos, szuperaggodalmas Gál, nem tudni, átlátja-e Turai fondorlatát vagy sem. Kettejük írói kapcsolatában valószínűleg Turai a storyliner, Gál pedig a dialógíró: utóbbi aforizmái rendre visszaköszönnek az Annie megmentésére írott ál-Feydeau-jelenetben.

 

Szvath Tamás titkára szakszerű szakszerűtlenséggel téblábol a művészek veszedelmes közelségében. Karácsony Tamás lakájember-emberlakáj figurájában megvan a felvett tartás, méltóság és merevség, nincsen viszont törleszkedés és talpnyalás.

 

Takács Géza Ádámja a megtestesült bocsánatkérés, átható, vizenyős tekintet, emésztő belső tűz. A történetben nagyjából talajvesztett idegen: ha ennek a tiszta, idealista fiúnak van igazi párja ebben a világban, az a zongora, de semmiképpen sem Annie. Grisnik Petra az eszményinél lentebb stílben indítja Annie figuráját, hogy aztán a csináltság és természetesség széles skáláját járja végig a figurában. Természetességet elsősorban Almády mellett mutat, s így bomlik ki a molnári szereplőrendszer igazi tragédiája: Almády valójában Annie tökéletes párja lenne, ha az előbbi nem volna éppenséggel házas, utóbbit pedig nem kényszerítenék holmi érdekek és tradíciók Ádám mellé. Kocsis Pál Almádyja remek, árnyalt alakítás. Ahogy Mohácsiék szövege mondja: férfiprimadonna, akinek a pianóját még a kakasülőn is hallani –, és Kocsis még ebben a deklamáló, öblögető, kulisszaharsogtató, retrográd színjátszásban is jó, mert a komolyan vétel empátiájával karikíroz, de amikor „sorsozni” kezd, és hiteles természetességgel jeleníti meg az érett férfi beteljesülhetetlen, inkább lelki, mint testi eredetű vágyát Annie iránt, alakítása akkor válik igazán megindítóvá.

 

Végső csattanóként – á la jól megcsinált színdarab – Kovács Zsolt végigmustrál minket, a közönséget: atyai empátiával és keserűséggel az van az arcára írva, hogy „Az emberek meg tapsolnak, hasukat fogják a nevetéstől – Mit röhögtök? Magatokon röhögtök” (gondolja Turai Gogollal), a függöny leomlik, és három felvonásnyi kacagás után gombóccal a torkunkban lépünk ki az utcára. Nem kastély, nem színház. Nem játék.

 

Vö. Zappe László: Férc 
Ugrai István: Az ártatlanság elvesztése 
Koltai Tamás: Tőr lesz e darab 

Szerző: Markó Róbert
Cím:  Játék a kastélyban
Szerző:  Molnár Ferenc
Rendező:  Mohácsi János
Dramaturg:  Mohácsi István
Díszlet:  Fodor Viola
Jelmez:  Remete Kriszta
Zene:  Zságer-Varga Ákos
Segédrendező:  Hatvani Mónika
Szereplők:  Kovács Zsolt,  Kelemen József,  Takács Géza,  Grisnik Petra,  Kocsis Pál,  Szvath Tamás,  Karácsony Tamás
Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott

Kiemelt ajánlónk

Szeptember 19-ig az Átrium Film-Színház átalakul az Őrült Nők Ketrecévé. Ugye megnézitek ti is? Kritikánk itt olvasható.

Tovább a cikkhez
Port.hu