 Manfred Mohr alkotása |
Az absztrakt művészetnek a valóságot egyszerű geometriai formákká redukáló világa mindennél megnyugtatóbb rendet képes teremteni az emberi elmében. Nem véletlen, hogy a századelőtől napjainkig számos művész vallja, hogy a bennünket körbevevő valóság igenis lecsupaszítható, megfosztható a káosztól, és mindössze néhány vonalra, ívre és sík alakzatra bontható. A tér síkká egyszerűsítésének nyugalmába némi izgalmat csempész az, ha a végletekig stilizált formákat újra térré transzformáljuk. A budapesti Vasarely Múzeum Transzparencia kiállításán olyan alkotásokkal találkozhatunk, amelyek ezt a gesztust nem kézzelfogható tárgyak, hanem sejtelmesen egymásra vetülő síkok segítségével érik el. Az eredmény a valóság egy egészen új formája, az egyszerű és mégis komplex alakzatok világa.
A kiállítást már látatlanul is könnyű szeretni, hála a kiállítók impozáns listájának. Moholy-Nagy, André Kertész, Kepes György és a múzeum fő profilját meghatározó Vasarely mellett olyan neves alkotókkal találkozhatunk, mint például Vera Röhm vagy Hellmut Bruch. Ismert külföldi és hazai alkotásokat egyaránt megcsodálhatunk, emellett pedig az ifjak is képviseltetik magukat. Így aztán egy rendkívül színes, tág körből válogató palettát kapunk arról, ki hogyan lát át dolgokon, vagyis hogyan érti a transzparenciát.
Amilyen nagy a merítés, olyan meglepően homogén az eredmény. A geometrikus ábrázolás nagyjainak öröksége olyan elevenen van jelen a kortárs alkotók munkáiban, hogy a több évtizednyi különbséggel készült alkotásokon csak igen halványan mutatkozik meg a generációváltás. Ennek örömére a kiállítás elkerüli a meglehetősen egyhangú kronologikus sorjázást, és helyette engedi párbeszédbe lépni egymással a huszadik és huszonegyedik század geometrikus alakjait.
A vizuális élmény egyszerű formákká alakítása a mai művészek egy csoportját ugyanúgy foglalkoztatja, mint a múlt század derekán. Az ismétlődő alakzatokból kibontakozó ritmusból úgy tűnik, sosem elég. Jirži Kolar Részeg táj című, sávokból építkező, két képet összeolvasztó kollázsára Perneczky Géza a kerítés oszlopaival ritmikusan tagolt, absztrakt tája válaszol. Majd a sávok és képek váltakozását Maurer Dóra Anti-zoetrope című videoinstallációja viszi tovább. A boxolókat és piros sávokat felváltva mutató munka a címben szereplő gép folyamatos mozgást imitáló tulajdonsága helyett a masina szekvenciális mozgásepizódjait emeli ki.
 Németh Melitta: Elmozd XVIII, 80×65 cm (A képek forrása: PORT.hu) |
Németh Melitta Rejtett színek című munkája Regine Schumann installációival áll párhuzamban. Mindkét művészt elbűvölte a fehér felületre reflexióként vetülő színek játéka, és ebből építették fel játékos, sejtelmes kompozícióikat. A visszaverődő, árnyékot vető fény mint kompozíciós elem jelenik meg Megyik János Keret című képén is. A témát ismét a fény rajzolja meg, az előreugró keret által adott vetület formájában.
A régebbi és új munkák közt több esetben nem a hasonló gondolatmenet, hanem a mesterek, gondolatok vagy technikák előtti tisztelgés teremt kapcsolatot. Abonyi Alma festett ablaktáblái a világra színes, egymásra vetülő téglalapokban pillant, és így a geometrikus festészet alapvető gondolatát summázzák. Még érdekesebbek a technikai hommage-ok, mint például Eperjesi Ágnes és Jederán György fotogramjai. Eperjesi egy prizmát görgetett különböző állásokba, ami dinamikus ritmust ad a képnek. A napfénnyel intim, közvetlen kapcsolatba kerülő fotogram elkészültében, a fényképhez hasonlóan közrejátszott egy optikailag torzító tárgy, ám nem a kép elkészülését segítő eszközként, hanem főszereplő tárgyként. A fénnyel közvetlenül találkozó kép témája így a közvetettség, a torzítás lett.
Hasonlóan torzításként értelmezi a transzparenciát György Katalin Határozatlanság sorozata is. A képaláírás szerint London és Párizs tájait láthatjuk; a két-két kép a jobb illetve bal szemre vetülő látványt mutatja. Ugyanazt ábrázolják, mégis kicsit másképp, ráadásul rettentő homályosan, ami által végképp hiteltelenné válik a szem objektív leképező erejébe vetett hitünk. Ehhez járulnak még hozzá a képek elé applikált maszatos üveglapok, amelyek a fényképezőgép torzító, hibára hajlamos jellegét is kiemelik. Az eredmény négy régi, szöszös, felismerhetetlen tájkép, amelyek legalább annyira absztraktak, mint a kiállításon mellettük álló szigorú négyzethálók.
Az egymásra rétegződő, ritmikus rendbe illeszkedő síkok térélménye mellett a kiállításon helyet kapott Vera Röhm két installációja is, amelyek nem a szín és a forma, hanem az anyag által játszanak el a rétegződő elemekkel. Röhm fát műanyaggal összetapasztó hasábjai és keresztje magát a tárgyat teszik transzparenssé. Az áttetsző műanyag felületnek köszönhetően a sík lapokkal határolt formák belsejébe pillanthatunk be, ahol feltárulnak a fa szilánkos sebhelyei. A tiszta, geometrikus formák átlátszóságából kirajzolódik a tér komplexitása.
A kiállítás transzparencia-értelmezéseit szemlélgetve érdemes körbejárnunk Uli Pohl áttört négyzet formáját. Az áttetsző alakzat mögül kukucskálva a termet szinte egészben foghatja át a tekintet, ám a látványt a tárgy megtekeri, eltorzítja. A transzparencia-élmény így többszörös, az optikai játékok pedig egy újabb elemmel gazdagodnak.
A kiállítás 2011. május 1-ig tekinthető meg.