 Szmolka Zoltán alkotása |
Aki valaha volt úttörő, kisdobos, cserkész vagy legalább napközis, egész biztosan játszott már „behajtogatós mesét”. A nevezett csoportos időtöltés lényege, hogy valaki felír a papír tetejére egy mondatot, amit az utána következő egy új sorban folytat, majd lehajtja a sajátja fölötti szövegrészt. Így adja tovább a következő játékosnak, aki a második mondathoz ír folytatást, ám nem ismeri az előzményeket. A továbbadás folytatódik, míg mindenki ír egy-egy mondatot, végül nagy nevetések közepette felolvassák a teljes történetet. A mese egészen hosszúra kerekedhet, nem ritkán abszurdba hajlik, a meglepő és mulatságos fordulatok szinte garantáltak. A játék létezik verses-rímelős formában is, és ifjúsági csapatvezetők, magyar- és idegennyelv-tanárok kedvelt motivációs, készségfejlesztő eszköze.
A mesekerekítésnek ezt a szórakoztató formáját a FISE Galéria alkotói nem a kreatív nyelvhasználat gyakorlataként alkalmazták, hanem egy szürreális, vizuális narratíva megkomponálásához hívták segítségül. A történetet nyolc, különböző műfajban alkotó fiatal szőtte. Mindnyájan egy-egy történetdarabkával és egy azt illusztráló, négyelemes képsorozattal fűzték tovább a mesét. A játék szabályainak megfelelően a művészek a teljes előzményt nem, csak az előttük lévő részt ismerték. A megnyitó így az alkotók számára is izgalmakat ígért, hiszen többen csak ekkor látták együtt a nyolc munkát.
A történet kibogozása és valamiféle koherencia feltárása kiállítóknak és közönségnek egyaránt fejtörést okozhatott, már ha ragaszkodtak az összefüggésekhez és a linearitáshoz. Erről ugyanis a munkák helyenként maguk mondanak le, ezért a kerek történet összeolvasása korántsem egyszerű feladat. Az egységességre törekvés mégis megmarad, a legerősebben a „happy end”-ért felelős Inez munkáján, akinek egyik képelemén az egész történet egyben olvasható. Na, de nem ér lelőni a csattanót, a kiállítást érdemes sorjában végignézni, egyenként bontogatva ki a behajtott sorokat.
A legkönnyebb helyzetben nyilvánvalóan az első történetelem megalkotója, Mezei Ildikó volt. A mese kiindulópontja egy olyan városka, ahol mindenki memóriazavarral küszködik, így a lakók csak bolyonganak, pedig az emlékek körülveszik őket. Mezei négy baba formájában interpretálta a felütést, amelyeknek szekrényketörzse a nagymama lakásának ódon hangulatát idézi. A preparált fejű figurákat nipp-torzók díszítik, egyszerre mutatva meg a múltba révedő mesehangulatot és a szellemi torzulást, mint meghökkentő témát.
 Szmolka Zoltán alkotása |
A nosztalgiázó mesélgetésnek azonban ezzel vége is. Sirály Dóri a sztorit egy merész ugrással a Cavinton és a Memolife mai világába lendíti egy rakomány gyógyszerszállítmánnyal. Képein kapcsos kezű robotok és pixeldínók szaladgálnak néhány minimalista doboz közt. Márquez Száz év magányának emlékek nélküli lakói helyett innentől a tabletták veszik át a főszerepet, és mivel a szereplőkhöz hasonlóan az alkotók sem ismerik a múltat, hamar tudatmódosító szerek hatása alá kerülnek a hősök. Márpedig hősből sok van, mivel szinte minden munka másban látja meg központi szereplőjét. Szmolka Zoltán fotóin például a dínórobot-háború radikalizálódik, Molnár Anita csipkézett képein viszont már egy óriáspókkal küzd a „főhős”, hogy aztán Tihanyi Anna fotóin a drazséktól elkábult szereplő egy lyukon át faliképpé transzformálja önmagát.
Tihanyi Anna képeinél egyébként érdemes elidőzni kicsit, de nemcsak azért, mert itt veszi a legizgalmasabb fordulatot a mese, hanem azért is, mert négyes sorozata önállóan is rendkívül izgalmas, saját belső történetet elbeszélő alkotás. Tihanyi a főhőst egy kisfiú formájában jeleníti meg, kezében a történet két továbbgörgetett komponensével: a drazsékkal és az autóval. A kisfiú, a színes tabletták és a kiskocsi egy falon lógó, bekeretezett képre kerülnek fel apránként, így végül keretek közé zárt témává válnak. Tihanyi ezzel nemcsak önreflexívvé teszi a történetet, de a lyukon átbújás, illetve a keretbe lépés gesztusával a transzcendensbe is visszalépteti a mesét.
Az utána következő Thébesz Gábor ugyanakkor mintha nem tudná, mit kezdjen a magasra adott labdával. A lyukon átbújó hőst elmosódó delíriumba kergeti, hogy majd az utána jövők döntsenek arról, ébren van-e, vagy álmodik a fiú. Lublóy Zoltán aztán visszacsempészi a sztorit a folyamatba: porcelánképein repülővé hajtogatja a történetet, hogy végre útjára indulhasson egy helyben toporgó kalandorunk. Az utolsó alkotóra, Inezre hárul a feladat, hogy négy képben körbeutaztassa a világon a hőst, és még haza is juttassa abba a nosztalgiába, ahonnan Mezei Ildikó elindította.
 Mezei Ildikó alkotásai (A képek forrása: PORT.hu – FISE) |
Inez az egyetlen, aki az egész történetet ismerhette, így mindent megtett, hogy létrejöjjön a koherencia. A világjáró papírrepülőt kusza szóháló követi, mintha az utazás inkább a történet elején felvetett összefüggéstelen emlékfoszlányok közt zajlott volna. Kerekségről persze így sem beszélhetünk, de legalábbis ösztönzést érzünk arra, hogy visszalépkedjünk megnézni, hogyan is jutottunk el idáig.
A kiállítás vállaltan kísérletező, amelyben a kérdés arra irányult, hogy milyen történet kerekedik ki abból, ha nyolc fiatal alkotó eltérő stílus- és gondolatvilágát egy történetlánccá fűzzük. Az alkotók ugyanakkor mintha megriadtak volna a kalandok merész bonyolításának lehetőségétől, és az egy helyben toporgó, álomból felriadó hős toposzát ismételték. Mesének kissé statikus a kiállításból kikerekedő narratíva, az összekapcsoló verbális és vizuális elemek inkább kötelezőnek, mint élettel telinek tűnnek. A sorozat egyes elemei előtt azonban érdemes elidőzni, az igazán izgalmas történetek ugyanis itt játszódnak le. Szmolka Zoltán celebeket is bevonó, könyvhegyeken zajló játékháborúja, Tihanyi Anna nézőt beszippantó képe vagy Lublóy Zoltán önmagát repülővé hajtogató hőse apró csemegéket jelentenek a kusza mesében. Ezekért pedig érdemes eljátszani a vizuális történetböngészéssel.
A kiállítás 2011. február 12-ig látogatható.