Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A NYOLCAKKAL SZÍNESEBB A VILÁG!

Cézanne és Matisse bűvöletében – a Nyolcak / Modern Magyar Képtár, Pécs, EKF 2010
2011. febr. 2.
„Jaj, de fölvet engem a tehetség, ha akarnám, milyen zseni lehetnék, csak éppen, hogy nem érek rá akarni, sokat kell a fülem tövét vakarni.” Imígyen szólt a festő, Berény Róbert. Akkor most nézzük meg, hogyan fest ő! BOGDANOV EDIT KRITIKÁJA.
Egy centenáriumi kiállítás egyben ünnepi is. S valóban ünnep együtt látni ennyi magával ragadó szépséget, ennyi vadul tobzódó és túláradó színt mesteri kompozíciókba rendezve. Ünnepi hangulatunkat csak fokozza, hogy e mesterművek alkotói magyar művészek; egy olyan korszak nagy mesterei, amellyel és akikkel kezdetét vette a modernitás Magyarországon. „Az utak elváltak” – jelentette ki 1910-ben megfellebbezhetetlen ítéletét az ifjú Lukács György. Tette ezt akkor, amikor a művészet Magyarországon elért valami termékenyen már folytathatatlanhoz, és egyúttal kezdetét vette valami más. Valami új, borzongatóan ismeretlen, amit már nem lehetett leírni a XIX. századi fogalmakkal. Szép pillanat volt. A Nyolcak első kiállításának pillanata. Jöttek az Újak: Új Versek, Új Képek, Új Zene. És egy ideig mindegyik nagy botrány volt. A képek botránya a Nyolcaké.
Részlet a kiállításból
Részlet a kiállításból
Próbáljunk meg egy pillanatra belegondolni a Benczúr Gyulán, Madarász Viktoron vagy Lotz Károlyon edződött, értük rajongó nemzedék lelkiállapotába, amikor 1909-ben, a Könyves Kálmán Szalonban tartott első kiállításon egyszer csak, minden átmenet nélkül, Márffy Ödön aktjaival meg Czóbel Béla portréival kellett szembesülniük. A tiszta, keveretlen, harsogó színfoltok, melyek elborítják a hajlékony kontúrokkal határolt női testeket és környezetüket (Márffy: Színes női akt, 1908; Fürdő nők, 1909) vagy Czóbel portréján a valószerűtlenül rikoltó színek, melyek a nők arcát uralják (Két nő arcképe, 1909) színtiszta provokációval értek fel. Hasonló, döbbenettel elegy megütközést keltett a biedermeier vagy historista ízlésvilágú szolid polgár számára az a váratlan kompozíció, melyen két – kifejezéstelen tekintetű – egymás felé forduló fiú a kép előterének szinte egészét betölti (Kernstok Károly: Ifjak, 1909), vagy az a festmény, amely – látszólag – egy családot ábrázol, valójában a kép minden egyes szereplője egymástól elszigetelt, élettelen tekintetű portrék egy térbe festése (Pór Bertalan: Család, 1909). Mindezt a legtöbbeknek nem volt könnyű megemészteni: egyrészt óriási volt a felháborodás, másrészt pedig a lelkesedés.
Pór Bertalan: Vágyódás tiszta szerelemre
Pór Bertalan: Vágyódás tiszta szerelemre
Pedig ez még csak a kezdet volt! 1911-ben következett a második, már a Nemzeti Szalonban tartott kiállítás, az eminens. Itt lettek csak igazán Nyolcak a nyolcak! Ekkor már így is nevezték magukat, s ez volt három jeles tárlatuk közül a legteljesebb. A kiállított művek tovább borzolták az idegeket. A zseniális Berény Róbert negyvenkilenc festményével szinte berobbant a köztudatba. Lefegyverzően szuggesztív, gyönyörű, világító színekkel megfestett, önmagát érzékeny és vonzó férfiként ábrázoló szalmakalapos önarcképén (1906) kívül – vagy inkább azzal szemben – egy másik önarcképet is kiállított, mely egészen a torzig fokozta az önábrázolás karikaturisztikusságát (Cilinderes önarckép, 1907). A kritika – talán mondani sem kell – hörgött.   
Berény aktkompozíciói szintúgy kibillentették a gyanútlan nézőt a képzőművészeti alkotással szemben felvett befogadói megszokásaiból. Sem a híres Montparnasse-akt (1907), sem az Olasz lány, de legfőként a Fotelban ülő akt (1911) nem igazodik az „elvárásokhoz”. Az első két esetben ugyanis kifejezetten idomtalan hölgyek ábrázolásáról van szó, a harmadik esetben azonban már valóban gnóm a meztelen, fotelben ülő alak. S még jobban elbizonytalanít minket a művel szemben az ábrázolt neme, ami – egy idő után ébredünk rá – nem egyértelmű. Nőnek férfias, férfinak nőies. Nagyszerű, merész képek! Itt egyszeriben egy olyan problematika kerül előtérbe, ami addig nem nagyon volt terítéken, ti. a rút ábrázolása abban a kontextusban és olyan módszerrel, ahogyan tradicionálisan a szépet szokás. Berénynek persze nemcsak tematikája, de ábrázolásmódja is egyedi; radikális, vad (fauve), mégis rendkívül érzékeny és játékos. 
Márffy Ödön: Színes női akt
Márffy Ödön: Színes női akt
A másik nagy tehetség, Tihanyi Lajos második kiállításbeli művei közül egy önarcképét láthatjuk, valamint a Munkáscsaládot és a Vörösinges fiút. Az ábrázolás nála sem szokványos, s bár ebben kísérőszöveg nem erősít meg minket, a kissé nyomott és összeaszott fejű, koravén tekintetű Vörösinges fiú a meglehetősen groteszk alakokból álló Munkáscsalád festmény kivágataként ismerhető fel. (Vajon miért nem kapunk információt a két kép egyértelműnek tűnő kapcsolatáról?)
Az 1911-es Nyolcak című kiállítás fő attrakciója mégis Kernstok Károly Lovasok a vízpartonja volt, melynek fő alakját Hajnali lovas (vagy Magányos lovas) (1911) címmel külön is megfestette a művész (ezt vette meg azután a bankár Lukács József, Lukács György édesapja – amiről egy kísérőszövegből értesülünk; a tárlaton mindkét kép szerepel). Ezek a képek egészen sajátosak. Talán Hans von Marées Árkádia-jeleneteihez hasonlíthatók leginkább. Kernstoknál nincs szó fauve színkezelésről, képei erősen kontúrosak, rajzosak, szinte egyszínűek. Újdonságuk hangsúlyos monumentalitásukban és időtlenségükben rejlett.
E második kiállítás apropóján az előzőhöz hasonlóan kaptak az alkotók – a fentieken kívül még Orbán Dezső, Pór Bertalan, Czigány Dezső, Márffy Ödön, Czóbel Béla illetve a „vendégkiállítók”: Fémes Beck Vilmos és Vedres Márk szobrászok és Lesznai Anna költő és textilművész – hideget-meleget. Nagyon hideget például Pór Bertalan a Vágyódás tiszta szerelemre című képe okán Tisza Istvántól, aki a konzervatív Magyar Figyelő hasábjain rontott neki Pórnak a festő 1911-es gyűjteményes kiállítását követően. Mégis rengetegen nézték meg a Nyolcak-kiállítást, lelkes támogató mozgalom alakult körülöttük, melynek tagjai a társművészetek és tudományok berkeiből verbuválódtak. 
Kernstok Károly: Lovasok a vízparton
Kernstok Károly: Lovasok a vízparton
A dolgok természetes dinamikája, hogy az egyívásúakat közös eszméik egy körbe vonják. A jelen esetben az új művészet és az új filozófiai, politikai mozgalmak – a polgári liberális radikalizmus – kerültek egy platformra. Kernstok személyes jó barátja volt a Társadalomtudományi Társaság lapját, a Huszadik Századot szerkesztő polgári radikális Jászi Oszkárnak, aki előadást is tartott a Nyolcakról. A festők szellemileg szorosan kötődtek Adyhoz – művészetüket „festészeti adyzmusként” is aposztrofálták, s többüket baráti kapcsolat fűzte a költőhöz. A kortárs zene mindenekelőtt Bartókban testesült meg, aki a Waldbauer-Kerpely vonósnégyessel Kodály, Weiner és saját műveiből hangversenyt adott a kiállításon. (Berény Weinerről és Bartókról is készített portrét /1913, 1915/, Czigány Dezső Adyról /1908/, Tihanyi Fülep Lajosról /1915/, hogy csak a kiállítottakat említsük.) Szinte mindenki járt Párizsban, szinte mindenki ismert mindenkit. A Galilei-kör ifjai vitákat rendeztek az újszerű festészetről, a Nyugatosok felolvasásokat tartottak műveikből a kiállításon. Egyszóval eufórikus volt az eseményt övező hangulat. 
Ez volt tehát a csúcs. A harmadik – egyben utolsó – kiállítás 1912-ben már a csoportosulás leszálló ágát jelentette. Bár még Nyolcak néven futottak a Nemzeti Szalonban, de valójában már csak négyen állítottak ki: Berény, Orbán, Pór és Tihanyi. A jelen tárlat e kiállítást megidéző részének legmegkapóbb fejezetét a művészek önarcképei jelentik: Tihanyi kubista mesterműve, Pór szintén fantasztikus önarcképei, melyekről valóban Kokoschka stílusa ugrik be, s – vélhetőleg párhuzamként, bár erről eligazítást nem kapunk – a kurátorok ennek megfelelően ki is állítottak egy portrét az osztrák mestertől; valamint Berény egy önarcképe.
Berény Róbert: Cilinderes önarckép
Berény Róbert: Cilinderes önarckép
A pécsi centenáriumi kiállítás grandiózus vállalkozás: közel 500 (!) műalkotást gyűjtöttek össze a kurátorok a legkülönbözőbb gyűjteményekből, magángyűjtőktől, sokat külföldről, a tengerentúlról. Mindez elképesztő mennyiségű kutatást és munkát feltételez. Hogy csak egy példát mondjak, Berény Montparnasse-aktjának nyolc darabból álló vázlatsorozatát nyolc különböző helyről szállították ide. A műalkotásokat 1909, 1911 illetve 1912 óta még sosem láthatta ilyen teljességében a közönség. Amit még tetéznek a pluszok is: a kiállításokon eredetileg nem szereplő vázlatok, a Schiffer-villa pannói, Lesznai Anna egyes hímzéstervei és így tovább. Az anyag tehát lefegyverző, a kiállítás végére már-már megpróbálja befogadó képességünket. 
Az anyagot a rendezés a három kiállítás szerint strukturálta. Minden kiállító szinten egy Nyolcak-kiállítás anyagát lehet megtekinteni: az emeleten az 1909-est, a földszinten az 1911-est, a pinceszinten az 1912-est. A kiállítás gyengéi nem ennek a rendszernek a nem rigorózus alkalmazásából – azaz, hogy itt-ott feltűntek olyan művek, melyek elkeveredtek kiállításuk évétől – adódnak, s persze nem soroljuk ide a pár lemaradó feliratot sem. Sokkal nagyobb problémának tartom a látogató elé tárt információk igen szűk marokkal való mérését, bizonyos szűrését, „ne bonyolítsuk túl” attitűdjét. Csak egy példa: az „utak elváltak” kétségtelenül igen találó bevezetés, de a látogatót nem tájékoztatják pontosan arról, hogy melyek is voltak ezek az utak. Lukács György ezt nem egyszerűen a régi értékrendtől, az akadémizmustól, hanem nagyon is konkrétan az impresszionizmustól való elhatárolódásra értette! Nem egyszerűen „hadüzenetet” kiáltott, hanem hadüzenetet minden impresszionizmusnak, ami lényeges különbség. 
Az egyes szinteket – azaz Nyolcak-kiállításokat – bevezető szövegek igen rövidek, tömörek, ami magában még nem lenne baj, de az már igen, hogy csak kevés újabb eligazítás, tájékoztatás követi őket. (Pozitív kivétel ez alól a szellemi kapcsolatokat bemutató rész.) Az egyes képek mellett egyáltalán nem olvashatunk ilyeneket, eltekintve a műgyűjtésre vonatkozó kiírásokról: hogy például Kernstok Fának támaszkodó fiúaktját Petrovics Elek vásárolta meg, Orbán Dezső Zöldkorsós csendéletét ifj. Chorin Ferenc, ilyen és ilyen körülmények között. Érdekes lehetett volna egy olyan koncepció, amely vállaltan az akkori – és akár egyúttal a mai – műgyűjtésre építi fel a tárlatot, és nem csupán „kis színesként” mellékeli ezeket. Amikor Nyolcak-kortárs külföldi alkotó műve látható a Nyolcak-képek között, már kifejezetten zavaró az eligazítás hiánya. Hogy Dufy akjta vagy Sonja Delunay portréja miért van ott, ahol, ez miért fontos vagy mire utal, annak megfejtése nem várható el a laikus múzeumlátogatótól. 
Részlet a kiállításból. A képek forrása: Janus Pannonius Múzeum, Pécs
Részlet a kiállításból (A képek forrása: Janus Pannonius Múzeum, Pécs)
És a valódi kérdés: mit tanultunk mindebből? Hogyan értékelődött át az elmúlt száz évben a Nyolcakról való tudásunk, és mit tesz hozzá ehhez ez a kiállítás? Ezekre a kérdésekre e parádés tárlat sajnos nem felel. A rengeteg műtárgy kiállításának módja a galériák zsúfoltságát idézi. (Egyébként installációja is, amennyiben a képek úgy vannak „szembelőve” fénnyel, hogy ennek következtében szinte világítanak, mintha hátulról egy fénycső lenne a képbe építve. Vagyis rendkívül attraktív, ám egyúttal – sajnos – elég bombasztikus is.) Mindent összevéve a kiállítás bizonyos exkluzív jelleggel bír. A történet igazán árnyalt összeállításához kevés információ, viszont óriási anyag és egy gyönyörű kiállítású, számtalan tanulmányt tartalmazó, igen drága (közel 14 000 forintos) katalógus járul, amelyet a látogatók töredéke vesz majd csak kézbe vagy vásárol meg. Mintha tehát mindenekelőtt és elsősorban nem az egyszeri múzeumlátogatónak szólna e káprázatos kiállítás. De hát akkor kinek? 
 
A kiállítás megtekinthető 2011. március 27-ig. 
 
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek