…miközben akad még több mint 800 Salamon Eszter és Ester Salamon a világon. Ez a számadat hangzik el az És akkor utolsó perceiben, miközben régi és új fotókon időz a kamera. Esztereken, akik óriás szőkékké, barnákká, feketékké, festett vörösekké nőnek a projektorból vetített képeken. Mozdulatlanul, téglalapnyi térben fekete-fehéren vagy színesen. Egyazon név viselői ők, a világ minden tájáról. Talán egyikük tánckritikát is olvas. Talán épp ebben a pillanatban. Nem látjuk, de elképzelhetjük; megeshet ilyen az életben két adóemelés, egy vízbefúlás, három megcsalatás meg egy romániai diktátor és felesége kivégzése közt. Az életben, amit ma sokan csak messziről követnek, akár egy filmet…
Salamon Eszter, a Franciaországba, majd Németországba elszármazott magyar koreográfus a színpad és a film segítségével megpróbál betekinteni az övével megegyező nevet viselő nők életébe. Mi a célja ezzel? „Beszélő fejekkel” elmondatott társadalomkritika? Kórjelentés a totális kiüresedésről, melynek legnagyobb prostija maga a művészet, mindenféle művészet? Vagy inkább rejtett összefüggésekre, azonosságokra akar bukkanni, s kíváncsi, hogy a név előre jelezheti-e a kikerülhetetlen sorsot? „Mindegy, hogy az illető zsidó, vagy sem, Salamon Eszter néven mindenhol csak kisebbség lehet az ember”, valami ilyesmit mond az egyik szereplő. De mi végre?
 Jelenetek az előadásból |
Eme alapvetően koncepciózus „film-koreográfiában” a szereplők a hétköznapit megközelítő, de attól mégis kissé elemelt intonációval léteznek mind a színpadon, mind a színpad hátsó falára vetített filmbejátszásokban. A használt nyelv hol az angol, hol a magyar, de hogy az adott jelenet miért épp egyik vagy másik nyelven hangzik el, nem mindig nyilvánvaló. Talán elidegenítő effektusként szolgál a kétnyelvűség? Bár elvileg a Salamon Eszterek életével, mindennapjaival van dolgunk, a rendező mégsem hagyja pusztán a maguk realitásában megjelenni a tényeket, történeteket. Nem csoda, hisz nem túl érdekfeszítőek.
Az előadás első Esztere például HR-es ként áll elénk. Szőke hajkoronájával úgy néz ki, mint a hatvanas-hetvenes évekből itt felejtett divatbaba, aki apró csavar egy multinál, s hozzá hasonló apró multicsavaroknak szerez, rendel telefont, faxot, laptopot. Stilizált, sikerültnek nevezhető monológját kevésbé jól megírtak követik, majd ismét „költőibb” hangok jönnek a rákövetkező hétköznapi tónus előtt. A szöveg-szövetnek azonban nem alakul ki esztétikailag értékelhető és érzékelhető ritmusa. A megszólalások stílusértéke teljes mértékben esetleges. Mit tesz a rendező? Bő, „kortárs táncosi formaruhát” húz az előadás csonka testére, vagyis a dramaturgiai és a tartalmi hiátusokat gyakorlatilag stíluselemként tünteti fel, s mozgással, profi fénytechnikával, dallal púderezi körbe a sajnos így is eltagadhatatlan mimikai ráncokat. A koreográfia ugyanis nélkülözi a táncot, nem foglalkozik a testtel; a mozdulatok a szövegek absztrakt díszítőelemei csupán, mint ahogy a két, élőben előadott dal is alig pár percre feledteti csak a szövegek semmitmondását. Fő csapásvonalnak tűnhetne az egész zsidóság történetét, helyzetét érintő polémia, de az egymás mellé pakolt salamoneszter-életeket eljátszó nem-salamoneszterek megszólalásai nem vetnek fel egyetlen, még oly sovány gondolatot sem.
 Fotó: Arne Hector (A képek forrása: PORT.hu – Trafó) |
Ami a formát illeti, érdekes lehetne a film és a színpad kapcsolata, de a fentebb említett okok folytán itt is megroggyan az előadás. A színpadi kép és a filmkép egymás tükörképeinek tetszenek: a film sötét hátterű otthon-enteriőrjei mintegy lemásolják a színpadjelleget. Ezeknek a dimenzióknak az egymásba játszása teremt ugyan némi intellektuális izgalmat, de az menten okafogyottá is válik, mert az elhangzó társadalomkritika, az elmélet a szabadságról, a röpke monológok a házaséletről, a kommunizmusról, az adóbefizetésről, a táncosok életéről, a torzan született csecsemőről, a zsidóságról, a magyarokról, Ceaucescu kivégzéséről (és még felsorolhatatlanul sok lényegtelen másról) a filmszereplők szájába adott, előre gyártott elemekként kócosodnak elő. A rendező kiöli a filmből a dokumentáló erőt, és vérszegény fikcióval pótolja.
A valódi probléma azonban az, hogy a történetek, a szereplők hidegen hagynak és kedélybeteggé tesznek. Nem azért, mert másfél órába tömörített, több évtizednyi salamoneszter (magyar meg zsidó meg román sors) végképp megvisel ezekben a cudar időkben, hanem mert a rafinálatlanul esetleges dramaturgia fáradt, művészieskedőn hervadt csokrát vagyok kénytelen zsebre vágni. Persze, le lehet rántani a nézőt a lelketlen koncepcionalizmus poklába, de az alkotó koppan nagyobbat.