Szinte mindenhol megvárták 1938-at, amikor a nácizmus szelleme „kötelezően” hozta magával a zsidótörvényeket. De nálunk külső támogatás nélkül, úgyszólván önszorgalomból szavazta meg az 1920-ban megválasztott Nemzetgyűlés 64 jelen lévő tagja 57 igen szavazattal, 7 nem ellenében. A másik pólusról nézve csak Bulgária esete tűnik abszurdnak: ott 1940-ben gondolták azt, hogy ideje törvényre emelni a zsidók jogainak korlátozását.
A dokumentációs kiállítás az okokat és a következményeket kívánja bemutatni, a legkorszerűbb interakciós technikákkal. Még ma is sok olyan történeti kiállítást látni, ahol a tárlókban elhelyezett érmékkel, sapkákkal és anyakönyvi kivonatokkal illusztrálják a történeti tényeket, és a kiállításrendezésnek ez a módja valóban másfajta dinamikát és másfajta időtávlatot teremt. Tárlók itt is vannak, de a legnagyobb visszafogottságban húzódnak meg a kétszárnyú paravánok között, és valóban csak a képeken látható tárgyak háromdimenziós valóságát akarják megjeleníteni. Például a Turul antiszemita ifjúsági szervezet sapkáját.
 A numerus clausus törvénycikk 2. oldalának részlete |
A főbb ponton, a bejáratnál és a történelmi súlypontokban azonban nagyméretű monitorokon, pergő képsorokban foglalják össze a néző számára mindazt, amit a paravánokon statikus formában is elolvashat. A filmszerű képsorok elevenebbé teszik a törvény történetét, minden vonatkozásában, az események lineáris felsorolása mégis meghökkentően kiegyensúlyozatlanná teszi a tények ismertetését: „a nagy háború”, „az őszirózsás forradalom”, „vörös terror”, „fehér terror” becsapódó feliratai és a hozzájuk tartozó képek a történelmi-politikai semlegesség szükségtelen és megtévesztő látszatát teremtik meg.
Ha tehát csak a monitorok előtt ülünk le, akkor nehezen kapcsolódhatunk be az egyenlőségjellel ellátott tények folyamába. Ez még „csak” a XX. század elejének mindannyiszor átélhető vizuális sokkja. Fokozatosan válik érthetővé az a komplex történelmi környezet, amely oda vezetett, hogy Teleki Pál kormánya meghozta a felsőoktatási diszkriminációs törvényt, amely egy csapásra szétzúzta a századeleji értelmiség robbanásszerű fejlődését, és beláthatatlan következménnyel járt nemcsak az egyéni sorsok, hanem a magyarországi kultúra egészének vonatkozásában.
A mai szélsőjobboldal még mindig ugyanazokat az érveket ismétli, amelyeket Prohászka Ottokár és az eltorzult hangon ordítozó képviselők szájából lehet hallani a kiállításon: a törvény oka nem az antiszemitizmus volt, hiszen a fogalmazványban nem is említik a zsidókat. A szöveg közvetlenül valóban nem utalt a zsidóságra, ám a végrehajtási utasítás lábjegyzetében külön nemzetiségként tüntették fel őket, és az elbírálást a szélsőjobboldal professzorai végezték. A diszkriminációt szociálpolitikai érvekbe csomagolták, azzal indokolva a „nemzethűség” és az erkölcsi megbízhatóság feltételének érvényesítését, hogy a frontról visszatérő diákok számára szükséges biztosítani az egyetemi helyeket. Az egyetemi diákság körében máig tapasztalható vonzalom a szélsőjobboldali eszmékhez az első zsidótörvényre vezethető vissza: nemcsak okot jelentettek az addig valóban nagyszámú zsidó értelmiségi fiatal kiszorítására, hanem tettlegesen és szervezett módon járultak hozzá az eltávolításukhoz. A háborút követően kialakult szociálpolitikai konkurenciahelyzet valós volt, de az általános antiszemita közhangulat nélkül a keresztény-nemzeti, középosztálybeli fiatalok nem kaphattak volna olyan mértékű támogatást, amely legalizálta a társaik elleni nyílt támadássorozatot.
 A népesség anyanyelv szerinti megoszlása, 1920 (A képek forrása: Holokauszt Emlékközpont) |
A törvény visszavonására már 1925-26-ban lett volna lehetőség, de a kormánypárti képviselők döntő hányada ellene foglalt állást, így végül – elsősorban nemzetközi nyomásra – 1928-ban enyhítettek rajta. A Bethlen-kormány egyszerre próbálta fönntartani az „európaiság” látszatát és próbált kedvezni a hazai jobboldalnak, miközben továbbra sem titkolta, milyen mértékben aggasztja a kultúra „elzsidósodása”. Bibó István már a negyvenes években fölhívta a figyelmet arra, hogy milyen fontos szerepe volt a numerus clausus bevezetésének az egész Kádár-korszakot – és reméljük, hogy csak azt – jellemző attitűd kialakulásában, mely az árulást, a följelentést, a lopást legalizálta.
A Számokba zárt sorsok kiállítás záró köre a nagypolitika mikrodimenziójaként olyan történetekből áll, melyek a törvény személyes következményeit foglalják össze. Azoknak a baloldali és/vagy zsidó fiataloknak a története, akik ahhoz a nagy kivándorlási hullámhoz tartoztak, amelyhez számos magyar és zsidó művész-értelmiségi. Akiknek a fényképeit, könyveit és felfedezéseit ma a magyar kultúrához soroljuk, noha a túlélésükről egy idegen ország gondoskodott.
A kiállítás 2011. február 27-ig látogatható.