A modern építészetet korabeli fotókon bemutató, Fény és Forma című album nem titkolt célja, hogy bizonyítsa: a máig ambivalens érzésekkel fogadott, racionalitásával tüntető stílust is ugyanaz az ősforrás táplálta, mint a művészetek bármelyikét: ezek a szigorúan komponált formák is érzelmi hatással bírnak, mindössze el kell sajátítanunk a „helyes látás” tudományát.

Le Corbusier Szem, amely nem lát (ld.: Új építészet felé) címmel beszél arról, hogy az emberiség egészen a modernizmusig nem látott helyesen, ezért sokáig nem vette észre a modern technika kínálta egyszerű eleganciában rejlő szépséget, legyen szó épületről vagy szimpla használati tárgyról. Sokan még manapság is ridegnek találják azokat a formákat, amelyek nem a hagyományos, a művészettörténet előző korszakaiból jól ismert eszközökkel kívánnak érzelmeket kelteni. Pedig a látás élményére alapozott esztétikai hatás, amelyet a modern művészet megcélzott, ugyanúgy érzelmeket volt hivatva előcsalogatni a nézőből, mint egy gazdagon díszített gótikus katedrális. 

A Fény és Forma című kötet létrehozói a korabeli látásmódot hívják segítségül ahhoz, hogy a modern esztétikát a mai nagyközönség szélesebb rétegeivel elfogadtassák. Az albumban látható fotók nem a korszak neves fotóművészeitől származnak, hanem az itthon tevékenykedő alkalmazott fényképészektől, akik a század első évtizedeiben a modern épületeket fotózták ahelyett, hogy emigráltak volna a világhír felé. A választás csak helyeselhető: a két műfaj ilyen módon felerősíti egymás hatását – ahogy az a kötetben olvasható tanulmányok szerint cél is volt a fotók megszületésének idejében. A könyv anyaga tulajdonképpen egy kiállítási katalógus bővített változata. 2003-ban a Műcsarnokban volt látható a Fény és Forma – Modern építészet és fotó 1927-1950 című kiállítás, amelyhez kétnyelvű (angol és magyar) katalógus készült. A fényképek jórészt a Tér és Forma című folyóiratban jelentek meg 1928 és 1948 között, és többségükben a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, illetve a Magyar Építészeti Múzeum archívumából származnak. A budapesti kiállítást hét további követte, nagyrészt külföldi építészeti múzeumok mutatták be az anyagot, nagy sikerrel. A jelenlegi kiadás anyaga az előzőhöz képest jelentősen bővült – nem utolsó sorban a kiállítások nyomán megnövekedett érdeklődés folytán előkerült fotóknak, és az azóta műemlékké nyilvánított épületeknek köszönhetően. 

A modern fotó és a modern építészet esztétikájának kölcsönhatása külön kutatómunka tárgya lehetne. Nem véletlen, hogy az építészeti fotó műfaját épp Le Corbusier munkáinak fényképezésével emelte először művészi szintre a szintén magyar származású Lucien Hervé. A modern épületekről készült képeket látva sokszor az az érzés támad a szemlélőben, mintha valóban eleve fényképre komponálták volna az építészeti hatást. A festőiséget mellőző, kontrasztos fekete-fehér ábrázolás, a fényképezőgép gyakran szélsőséges nézőpontja pontosan azt a szellemiséget képes közvetíteni, amit az épülettömegek, homlokzatok komponálása során az építészek maguk is követtek. A díszítés nélkül, síkok és formák arányával létrejövő dinamika, az architektúra drámája bontakozik ki a felvételeken. 

A kötet képeit profi fotósok készítették. Sokszor reklám céljára, vagy éppen folyóiratba szánták őket, így maguk a fényképészek is tudatosan keresték a hatásos beállításokat, rátalálva közben a modern építészet hatásmechanizmusának forrásaira. A díszítetlen tömegek fény-árnyék játéka eleve fényképre kívánkozik, a nézőpont tudatos megválasztása pedig fokozza a megbontatlan felületek, a funkcióból adódó őszinte formák drámai hatását. A könyv szavaival élve: „az építészeti fényképészek igyekeztek úgy válogatni az adott témában, hogy a felvételek láttán a nézőnek ne csak az jusson eszébe: milyen jó ez az épület, hanem az is: milyen jó ez a kép”.

A korszakban épült Hofstätter-Domány ház (részlet a kötetből)

A modern építészet népszerűsítését célzó kötetben az épület és a kép mellé felsorakozik a szó is. Bevezetésként két tanulmány viszi közelebb a korhoz és a műfajhoz az olvasót, a könyv gerincét alkotó képes fejezetben pedig rövid eligazítást kapunk a bemutatott épület építészettörténeti vonatkozásairól, és esetenként – ahol ezt a kép vagy az alkotás minősége indokolja – a fotó készítésének körülményeiről, illetve az ábrázolás eszközeiről. A szövegek érdeme a tömörség és érthetőség. Minden lényeges információt közölnek, de nem terhelik túl az olvasót adatokkal. A célközönség észrevehetően a művelt laikusok – vagy akár az építészek -: a téma iránt mélyebben érdeklődők a könyv végén részletes irodalomjegyzéket találnak. A képek adatait is külön, a könyv végén közli a jól szerkesztett és pontos műtárgyjegyzék. Precízen alapos szakmaisága mellett tehát kellemes és olvasóbarát a kötet, túllép a képes albumok hangulatközlésén, és megdolgoztatja az agyat is. 

Az építészeti tárgyú tanulmány (Hajdú Virág és Ritoók Pál munkája) először is a modern építészet fogalmát igyekszik meghatározni, és már itt kiderül, hogy művészettörténeti szőrszálhasogatás helyett a stílus lényegének tisztázása a cél. A továbbiakban tömör, időrendben követhető összefoglalását adják az okoknak, előzményeknek és eredményeknek, amelyek ezt a jól behatárolható korszakot jellemzik. A korszak fényképészetét feldolgozó tanulmány kevésbé logikusan szerkesztett, időrendben néhol csapongó, és leginkább azt tudjuk meg belőle, hogy egyelőre milyen keveset tudunk a korabeli alkalmazott fényképészetről, meg hogy a téma még alapos kutatásra vár. Ezzel együtt összességében jó magyarázatot ad arra, hogyan élt együtt a század első évtizedeiben a két műfaj, milyen szándékok vezették a fényképészeket az épületek megörökítésekor, és ehhez milyen eszközöket véltek alkalmasnak. 

A tanulmányok egymást követően magyarul, majd angol fordításban is olvashatóak. Az érthetőséget könnyítené, ha az angol szöveghez mellékelt illusztrációkhoz tartozó képaláírások megjelennének magyarul is, illetve fordítva. Igaz, hogy a szöveg közé tördelt képek később, a fő fejezetben ismét megtalálhatók részletes magyarázattal, de a könyv egyebekben feltűnően gondos szerkesztése feltételezné az effajta precizitást. Ugyancsak hasznos lenne a szövegben oldalszámmal hivatkozni a példaként említett épületek részletes anyagára a későbbi fejezetben.  Az építészet iránt mélyebben érdeklődő olvasó hiányolhatja az épületek részletes bemutatásánál a jelenlegi állapotról szóló rövid ismertetést – a műemlékek esetében kiderül, hogy még látható épületről van szó, de néhol nem tudható, mi fogja egy esetleges séta alkalmával fogadni a modern építészet iránt fellelkesült érdeklődőt. 

A képes fejezetben a fotókhoz mellékelt szövegek a lényeget közlik házról és alkotóról, több kép esetén külön a fotók művészi elemzését is adva. Az építészeti és fényképészeti elemzések oldal szerint is következetesen elkülönülnek, ezzel is segítve a többirányú megközelítés logikus befogadását. Az épületek mellett az esetek többségében alaprajzok is szerepelnek, további információt nyújtva a korszak gondolkodásmódjáról. 

A legtöbbet természetesen a fekete-fehér fényképek mondják: üzem-, lakás- és üzlet-belsők, villák és bérházak, lépcsőházak és üvegtetők érvelnek a XX. század első felében használatos formanyelv igazsága mellett. A könyv végén az ezt a nyelvet létrehozó alkotók portréi mellett a korhangulatot idéző városképek, hirdetések, üzletportálok és kiállítások felvételei szerepelnek zárszóként. 

A modern művészet a látás és a befogadást újraértelmezését kívánta meg a nézőtől, és céljának eléréséhez több irányból, több műfajon, több fronton keresztül közelített, ha úgy tetszik, támadott. A korszakot bemutató album hasonlóan összetett hatásmechanizmussal operál: képpel, szóval és magukkal az épületekkel érvel a stílus mondanivalójának és kifejezőeszközeinek egysége és a szerzők számára egyértelmű szépsége mellett.  Az albumot lapozgatva ki-ki eldöntheti, hogy a be- és elfogadásban meddig óhajt eljutni, s az érvényesség, őszinteség, hitelesség eléri-e számára azt a kényes határt, ahonnan már szépségről beszélhetünk.