 Katona László |
Buflakár azért tekinti magát K-nak, mert szerinte, ha az emberi tulajdonságokat és jellemvonásokat egy A-tól Z-ig tartó skálán modellálnánk, ő minden tekintetben középen, a K betű környékén tanyázna. Buflakár egy monológban hosszasan, körülményesen és fontoskodva részletezi saját jelentéktelenségének kritériumait, tehát középszerűségét nem csak beismeri, hanem büszke rá: a monológ az ő magánszáma. Buflakár mindenben átlagos, de kiprovokálja magának a figyelmet, középpontba kerül, rövid időre főszereplővé válik.
Tasnádi István Paravarieté című művének többi szereplője is rettenetesen hétköznapi. A hétköznapi figurák hétköznapiból abszurddá váló történetei egy show keretében tárulnak elénk, jelenetről-jelenetre, cirkuszi mutatványok formájában. A jelentek meghökkentőek, irracionálisak, szórakoztatóak és nevetségesek, és szereplőink furcsa történeteiknek köszönhetően kisszerűségükben, groteszkségükben nem csupán szánalmasan nevetségessé, de legalább ennyire szerethetővé is válnak. A néző együtt érez, szánja, ugyanakkor távolságtartón lesajnálja ezeket a figurákat, hiszen így nem kell aggódnia, hogy saját élete is legalább ennyire jelentéktelen, középszerű és triviális. Tasnádi emlékezetes figurákat, erős karaktereket teremt a drámában, de a varieté-formából fakad a szöveg és a dramaturgia nehézsége is: a jelenetek között nem elég erős a kohézió, a szereplők közötti viszonyok csak egy-egy jelenetre érvényesek, és az attrakciók között nem olyan szoros a kapocs, hogy a dráma két felvonáson keresztül jól, gördülékenyen működjön.
A darab első változatát annak idején a Krétakör mutatta be, egyetlen alkalommal, 2003. december 30-án, a szöveg két felvonásos változatának ősbemutatója pedig Kaposváron volt, Znamenák István rendezésében. A darab most, az egy-egy produkcióra összeálló ALKA.T társulat két korábbi előadásához hasonlóan (Fédra fitness, Cupido) a szerző rendezésében került színre. A bemutató időzítése sejtet némi Krétakör-nosztalgiát, a helyszín- és időpontválasztás mégis kiváló. A Szikra trendi, retró hangulatot árasztó falai közé jól illik a nyolcvanas-kilencvenes éveket idéző, mulatságos és könnyed előszilveszteri kabaré-előadás. Más kérdés, hogy az előadásnak feltételezhető szándékával ellentétben nem sikerül meghaladnia ezt a műfajt.
 Csákányi Eszter, Katona László és Hegyi Norbert |
Az előadásban a drámaszöveghez képest változott a jelenetek sorrendje, kihúztak és összevontak bizonyos szereplőket. Az életét a hivatali ügyintézés lassúságának köszönhető (és éppen emiatt elhalálozó) Blondin Gáspár, a konyhai praktikákat duruzsoló Blondin Emma, és a magát hatvanöt évesnek gondoló Csepcsányi Titanilla (később Blondinné) jeleneteit újraosztották Szabóné Hajagos Bettina, Zoroaszter Leó és Buflakár Béla között, ezáltal egy fokkal szorosabbra fűzve a három szereplő közötti viszonyokat. A jelenetek így logikailag jobban kapcsolódnak (pl. egy családi sztori is felfedezhető: Bettina elhagyja férjét, összeköltözik Buflakárral, majd annak halála után ismét volt férje oldalán köt ki), igaz, sok a mellékszál, és a cirkuszi mutatványokból továbbra sem áll össze összefüggő történet.
A szöveghez előjáték kapcsolódik, melyben egy megkötözött férfit lökdösnek a színre. Kiderül, hogy a férfi kurátor, és a támogatás nélkül maradt, önbíráskodó színitársulat tagjai azzal vesznek most revansot, állnak bosszút rajta, hogy bemutatják neki a szerintük alulértékelt produkciót. A néhány évvel ezelőtti TÁP-projektben, a Kurátorokban mintha láthattunk volna ehhez hasonló jeleneteket, a párhuzam mégsem zavaró, hiszen a pénzosztás rendjével és módjával továbbra is vannak bajok, és a mostani kilátások szerint sajnos lesznek is. E kerettel egyúttal mércét állít magának az előadás: ha a bemutatott produkció jó, akkor tényleg igazságtalan döntés született, ha viszont rossz, akkor fiktív kurátoraink jogosan ítélkeztek.
Első benyomásaink szerint ez a színitársulat, ha nem is teljesen tehetségtelen, mindenesetre elég középszerű kis csapat. A szereplőknek néha figyelmeztetniük kell egymást, hogy ki következik, alkalmanként súgnak a másiknak, ha az elfelejti a szövegét, és bizonyos jeleneteket a javítás szándékával kétszer is elkezdenek. Csupán egy szintetizátor játszik, olykor gitárral kiegészítve, a dallamok egyszerűek, könnyen megjegyezhetők; a színpad ízléstelen szövettel lefüggönyözött dobozszerű tér, melyben egy-egy asztal és szék segítségével jelenítik meg a különféle helyszíneket. Nincs tehát látványos show, pompa és fények, látszik, hogy a fiktív társulat alacsony költségvetésből gazdálkodott.
 Csákányi Eszter. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Az egész úgy indul, mintha lelkes művészetpártolók előadását látnánk, a színészek azonban mintha egy idő után elfeledkeznének arról, hogy tehetségtelen színészeket alakítanak, így a kerettörténet egyre inkább elveszíti jelentőségét. Hiába kerül az előadás végén egy pillanatra ismét reflektorfénybe a hátrakötött kézzel térdeplő kurátor, ez a szál, a kuratórium döntésének jellege és mikéntje már egészen mellékes. Kár, mert a kerettörténet egy önironikus gesztussal a mindenkori művészek középszertől való rettegésére reflektál.
Csákányi Eszter nagyszerű alakításában Szabóné Hajagos Bettina figurája rokon lélek A hét asszonyának nőalakjaival. Bettina fő attrakciói az élet hétköznapiságának kegyetlenségét karikírozzák: gyereket szül, elviseli férjét (aki veri, késekkel dobálja és pénzét lopja), öltözködik, könnycseppet ejt, szájat rúzsoz. Buflakárral randevúzik, Megasztár lesz és pszichopata gyilkos, később pedig ismét Zoroaszter Leó, eredeti férje oldalán láthatjuk viszont gyerekeivel, karácsonyi ünneplés közben. Csákányi kisujjból kirázza a figurát: Bettina egyszerre régimódi, nőiesen izgalmas, visszataszítóan röhejes és szánni valóan magányos. Az eredeti jelzője szerint erőművész, vékonydongájú, kezeslábasban szaladgáló alkoholista családapa, Zoroaszter Leó (Felhőfi Kis László) saját (Vasárnap szoktam lemosni, Fúrni szoktam néha hobbiból című) költeményeinek előadójaként a legjobb. Hegyi Norbert kellően ellenszenves kurátor, Buflakárként pedig épp annyira terebélyes, terjengős és lassú, mint amit a középszerű figura megkövetel, de jól áll neki az égőkkel teliaggatott karácsonyfa szerepe is. Szemenyei János kitartóan játszik és énekel, Katona László pedig valóban ezer arcú Ezerarcú Fregoli: nagyhangú konferanszié és narrátor, komikus fűszoknyás gyerek-néger, tudálékos orvos, lekezelő hivatalnok és lelkes gitáros-énekes.
Az előadás egyszerre próbál varieté és anti-varieté, show és show-paródia lenni, ez viszont nehezítő tényező. Míg a színészekről egyre kevésbé hihető, hogy rossz színészek, a poénok erőltetettsége és ötlettelensége valóban rossz társulatot feltételez. A jelenetek között ugyancsak vannak jók és rosszak, bár Bettina és Buflakár randevúja illetve Buflakár halála (akinek azért kell meghalnia, mert a hivatal több mint harminc év csúszással engedélyezi anyja abortusz-kérelmét, ezzel nemlétezőnek nyilvánítva a férfit), kétségkívül az előbbiek közé tartozik. A varieté-dramaturgia sem előnyös, a dalbetétek, hosszú monológok széttartóvá teszik az előadás szövetét, még akkor is, ha a „parakeltés” alapja éppen az irracionalitás és kiszámíthatatlanság. Az előadás végén Fregolival együtt örülünk, hogy túl vagyunk rajta, de önironikus mondatai sokáig visszhangoznak fülünkben: ezen az estén a színész elhitette magával, hogy értéket teremtett, a néző pedig azt, hogy kultúrát fogyasztott. Vagyis tökéletesen megteremtették egymásnak a létezés értelmének illúzióját. Mégis mindenki középszerű. Ez az igazi para.