Amit Somlai Tibor nagyszerű kötetében látni, az nem azonos a korabeli mindennapok lakáskultúrájával, inkább „csak” a trenddel, amerre a magyar bútortervezés tartott a háború előtti divatot levetve magáról. Nem lehetett könnyű Kaesz Gyula és a Lingel hagyományaival szakítani, de lassan mégis csak eltűntek a sötétre pácolt, masszív szekrények és a terebélyes fotelok. 

Az, hogy az új divat nem jelent meg rögtön a privát lakásokban, természetes dolog, hiszen a teljes bútorzatcsere az épülő szocializmus kezdetén sem lehetett anyagilag sokkal könnyebben kivitelezhető, mint például a végén. Másrészt a kereskedelem ódzkodása miatt a bútorüzletek kínálata sem inspirálta az embereket, így a legtöbb lakásba még évtizedekre beragadt a nehézkes és szinte élhetetlen „kombinált szoba”. 

Somlai Tibor szerencsére nem bonyolódik bele a szociológiai közhelyekbe, kizárólag a szakmai pontosság vezérli, nevezetesen az, hogy a bútortervezés egy eddig elhanyagolt korszakának tárgyait kellő alapossággal rendszerezze. Mégpedig igen világos és áttekinthető szisztéma szerint, kezdve az alkotókkal. Ez külön szimpatikus, mert csak nagyon ritkán tudjuk, hogy például kinek a székén ülünk, ami persze így is van rendjén, de azért olykor a tervezőket is megilleti a nevesítés. 

Az elképesztően gazdag képanyag kísérőszövegeiben rengeteg érdekes szekunder ismeret bújik meg, például, hogy kedvenc tervezőm, Gaubek Júlia pompás ebédlőgarnitúrája szőrén-szálán eltűnt Aradi Nóra egykori minisztériumi szobájából vagy hogy az ügyeletes művészek mellett Csernus Tibornak (kecskeméti Aranyhomok Szálló) és Korniss Dezsőnek is (Royal Szálló) jutott mozaikra való falfelület.  Persze többnyire azzal vagyunk elfoglalva, hogy „jé, hogy nézett ki”, mondjuk, az Írók Boltja és a Café Miró elődje, a New York kávéház ’47 és ’54 között, vagy a vadiújra átalakított Fészek Művész Klub 1965-ben. Külön fejezet foglalkozik egyébként a 60-as években korszerűsített budapesti szállodákkal, az egymásra nagyon hasonlító étteremhodályokkal, melyek belsőépítészeti jellemzői láttán az is eszünkbe jut, hogy ezek vendéggel való megtöltése túlszárnyalja a mai vendéglátósok legmerészebb álmát.

Az előszóban Bán Zsófia a bútorhoz fűződő intim viszonyokról ír, aztán tényleg jön olyan kép, amelynek láttán bennünk is felidéződnek „a miniszoknyás combhoz tapadó, piros sky székek a presszóban, s a halk, cuppanó hang, ahogy a randevú végeztével bőr és műbőr elválnak egymástól.” A sky egy korszak, egy életérzés annak, aki már akkor is élt és ült, természetesen olcsó tömegterméken, és nem prototípuson. Mert született ám olyan bútor az 50-es években, amelyiknek – extravaganciája miatt – csak az első darab legyártásáig tartott az élethossza. 

Nem is hinnénk, hogy a sötét ötvenes évekre – legalábbis a tervezőasztalokon – már készen álltak az új típusú lakások, a szellős hatású, világos enteriőrök, amelyeket ezernyi variációban kitalált kerekded kagylófotelek, kecses székek, könnyű asztalok és találékony kisbútorok uraltak. Közülük jó néhány ma is vonzónak tűnik emberbarát, vagyis a gerinc, a fenék és a lábszár igényeit szem előtt tartó, ergonómiai megformázása miatt. Az éleket és derékszöget nem ismerő ügyes kis íróasztalok azért keltenek nosztalgiát, mert ma remekül ülne rajtuk a laptop, a svéd állvány típusú variábilis könyvespolcok meg azért, mert házilag is tetszés szerint növelhetőek.

A magyarok tervezői fantáziája a szocializmusban is szinkronban volt az európai és tengerentúli eredményekkel, amit néhány külföldi lapoldallal dokumentál a szerző. Csak egyetlen példát rá: ki merné például 1957-et megtippelni a háború utáni, első hazai plexi bútor létrejöttére? (Kígyóssy Ágnes munkája.) Egyébként több tekintetben irigylésre méltó ez az agyonócsárolt korszak, ugyanis csak az ülőalkalmatosságok szekcióját tekintve 110 (!) modellt gyártottak le – noha többségüket egyedi illetve kisszériás mennyiségben. S nem csak a folyamatos, nem ritkán nagyszabású munkalehetőség, de az életrajzi adatok is sárgára színezhetik korunk művész értelmiségét, mivel – a hányatott művészsorssal szemben – az ekkori tervezők átlagéletkora a tiszteletreméltó nyolcvan év körül mozgott.

Somlai Tibor példásan szerkesztett műve – amely a 2008-ban kiadott Tér és idő című kötet folytatásának tekinthető – nemcsak az amatőr bútorbúvárok, de a tervezőjelöltek számára is élvezetes, tanulságos, de főleg nélkülözhetetlen, kitűnő kézikönyv.