Aki azt hiszi, hogy három éves kor alatt nem érdemes a gyerekeket színházba vinni, az nagyon téved. A Stúdió K Sünteknőse már a bölcsődés korosztály számára is nyugodtan ajánlható. Nyúlfarknyi, szellemes kis mese, alig fél órás, és meghitt, családias környezetben játszódik: a párnákon ülő gyerekek kéznyújtásnyira vannak a játszóktól, a mese után pedig foglalkozás várja őket, ahol rajzolhatnak, festhetnek az élményeikről.
 Jelenetek az előadásból |
A darabot Gerevich András írta Rudyard Kipling Az armadilló keletkezése című meséjéből, alaposan átgyúrva az eredeti szöveget. Az armadilló Dél-Amerikában őshonos állat – vastag, csíkokra tagolt, harmonikaszerű páncélt visel, mely mozgékonnyá teszi. A páncéllapocskák közötti területet és a végtagokat kis sörték borítják. Bár semmi köze nincs sem a sündisznóhoz, sem a teknőshöz, úgy néz ki, mintha ebből a két állatból mixelték volna össze. Az eredetiben Kipling arról mesél, hogy az armadilló úgy született, hogy a sündisznó megtanult úszni, a teknős pedig összegömbölyödni, mert az volt a céljuk, hogy megtévesszék a vadászó jaguárkölyköt. Ez sikerült is, az armadillóvá avanzsált ex-sünről és ex-teknősről az összezavart kis jaguár végül kénytelen volt lemondani, hiszen a szülői tanács – miszerint a sünt vízbe kell dobni, a teknőst pedig ki kell rántani a páncéljából – érvényét vesztette. (Vicces, hogy David Attenborough Az élet a földön című munkájában valóban megemlíti az armadilló két olyan jellegzetességét, mely egybecseng Kipling meséjével: egyrészt, hogy merülés közben képes a lélegzetét rendkívül sokáig visszatartani, másrészt, hogy tökéletes labdává tudja összegömbölyíteni magát.)
 Nyakó Júlia és Hannus Zoltán |
Az armadilló keletkezése című Kipling-mese az előző századfordulón jelent meg először Mikes Lajos fordításában, később a Jékely Zoltán és Szász Imre által fordított Elefántkölyök című Kipling-meseválogatásban is olvasható volt, majd pár éve, Hogyvolt-mesék címmel Elekes Dóra és Greskovits Endre fordította újra a (három további mesével kiegészült) Kipling-válogatást, köztük az előadás alapjául szolgáló mesét. Tanulságos, amit Elekes Dóra műfordító nyilatkozott a Kipling-mesékről egy interjúban: „amikor megkaptam fordításra a meséket, az tűnt fel bennük legelőször, hogy hihetetlenül frissnek, modernnek tűnnek. És ennek főképp talán az az oka, hogy ezek nagyon ironikus szövegek: a narrátor folyton kifigurázza önmagát és azt a szituációt, hogy egy apa – egy tudálékos, körülményeskedő angol férfi – mesél a gyerekének, és közben folyton nevelni, tanítani próbálja. A magyar meseírói hagyományban ez az ironikus attitűd csak a legfiatalabb generáció meséiben jelent meg.”
Kipling szenvtelenül ironikus stílusán sokat lágyít Gerevich érzelmesebb stílusa, aki úgy írta át a kicsik által is könnyebben szerethetőbbé és érthetőbbé a mesét, hogy közben megőrizte a szöveg vázát és jellegzetes humorát. A sünteknősben az armadilló keletkezéstörténete helyett a szereplők tanulékonysága, leleményessége és jó szíve kerül előtérbe: az úszni tudó sün és az összegömbölyödni kész teknős, vagyis a két „sünteknős” végül összebarátkozik az éhes, hebrencs jaguárkölyökkel. Aki valószínűleg továbbra is éhes, mégsem esik neki a barátainak.
 Rusznák Adrienn (A képek forrása: Stúdió K) |
Nyilván van ebben a nehéz helyzetekben is összetartásra buzdító attitűdben nem kevés, ami magára a Stúdió K-beli társulati helyzetre is reflektál. Úgy tűnik, ebben a színházban az utolsó utáni pillanatig azt fogja hinni a közönség, hogy minden rendben van, csak azért, mert a társulat az alternatív színházakat sújtó rendelkezések ellenére is teljes gőzzel teljesít.
Az, hogy ebben a nyúlfarknyi kis darabban valóban életre kelnek a mesehősök, leginkább a végtelenül profi és lelkes színészeken múlik. Nyakó Júlia izgága, nyugtalan, szuszogó Sünije, Rusznák Adrienn harciasan óbégató, naiv Kis Jaguárja és Hannus Zoltán stratégiai érzékkel megáldott, akkurátus Teknőse valamint dörmögő hangú, flegma Jaguárpapája emlékezetes csapatot alkot. A történetet nyelvi humorral teli dalocskák tagolják, az egzotikus dzsungelmuzsikát Mezei Kinga írta.
Az apró, nem hagyományos paraván – mely leginkább egy stilizált fenyőfára hasonlít – és a bumfordi bájú bábok kifejezetten bohókásak, kedvesek. A csíkos, rusztikus textil látványa határozza meg a színpadképet, még a folyót is csíkos anyag jelzi, a fölötte átívelő, szűk hidacska pár vékony bambusznád csupán. Könnyen összecsomagolható, utaztatható az előadás, egyetlen asztalon elférnek a díszletek. Azzal viszont nem vagyok teljesen kibékülve, hogy tervezőként Németh Ilona – nyilván tudatosan – kihagyott egy ziccert: ugyan a süni tüskéi összekócolódnak az úszás után, a teknős páncéllemezkéi meg felállnak, mint a toboz héja, de a két báb semmivel nem hasonlít jobban egymásra az átalakulás után, mint korábban. A sünteknős tehát csak elméletben jön létre, pedig érdekes lett volna olyan bábokkal játszani ezt a darabot, melyek végül tényleg elkezdenek hasonlítani egymásra. Sebaj, a gyerekek előadás után majd biztosan lerajzolják őt.