 Jelenet az előadásból |
Írjanak majd bármit a kritikusok a Vígszínház előadásáról, az anyai ágon magyar származású szerző, Yasmina Reza több rangos díjat elnyert komédiájáról, aligha ért valaki is egyet abban Kamondi Zoltán rendezővel, hogy e mű a Víg hatalmas terébe, és nem a Pesti Színház behatároltabb deszkáira kívánkozott. Árvai György díszlettervező nagy, döntött táblákkal úgy-ahogy körbetakarta a polgári lakás legszükségesebb bútordarabjait, de az oldalsó üres sávokat valószínűleg nem is próbálta aktivizálni. A kamarajáték a még így is túl tágas bensőbb arénában igyekszik elhelyezni magát, nemegyszer pangó, kevéssé ötletes, fellazuló módon. Árvai mint sound designer sem remekelt. A „tetthely” közelében ritkásan közlekedő metró néha behallatszó dübörgése sem élethűségével, sem jelképes elvontságával nem tűnik ki.
A nyilván szándékos látvány-leegyszerűsítés – mely másfelől a színészekbe, az alakformálás plaszticitásába vetett bizalom – Marina Sremac a minimumra szorítkozó, érdektelen jelmezeinek sem használt. Két méretes, ablakszerű tükör árulkodik arról, hogy az összkép kért még valami rátétet. E felületek a játékfolyamatokat duplázó, triplázó szinkron mozgóképei nem kötik le a tekintetet, bár a mind tördeltebb tükrök által mind kevésbé homályos, hogy ama – alább említendő – gyerekeknek épp eme szülők jutottak (vagy fordítva).
 Börcsök Enikő és Epres Attila |
Az öldöklés istene csalódást kelt, legkivált rendezői vonatkozásban. Kamondi természetesen jól érti a két házaspár véletlenszerű találkozása folyamán a lepattogzó civilizációs máz alól elszabaduló sötét erőket, de (filmjei valamint színházi rendezése, a Mindent anyámról alapján – ez utóbbiról szóló kritikánkat ld. itt) azt kell gondolnunk: a Yasmina Reza nyújtotta anyag az ő számára vékonyka. Az egyik pár tizenegy éves gyereke kiverte a másik pár hasonló korú fiának egy-két fogát. A sértett szülőket felkereső, mentegetőző apa és anya a „birtokon belül” levőkkel együtt diplomatikusan, laptopba rögzítve tisztázná a történteket. Azt hihetnénk, valamiféle baráti közeledés is megindul közöttük. Ehelyett a házaspárok egymásnak esnek (Véronique el is agyabugyálja saját férjét, Michelt), és egyre vadultabb ön- és főleg kölcsönös „öldöklést” folytatnak, a harci szünetekben váratlan összeborulásokba szövetkezve az „ellenféllel” szemben. Egy kis zenei kikacsintás (zeneszerző: Márkos Albert) venné élét kétszer is a dolognak. A végén is, amolyan vége-pótlékként.
Sajna nem mindenütt jól kifent a szöveg (nem a fordító, Bognár Róbert a vétkes). A vendég Annette ok nélkülinek tűnő, sokfordulós hányásrohama, a deci rumokat bedöntő, tipikusan vígjátéki iszákoskodás, a mindig rosszkor telefonáló mama sűrű jelentkezése nehezen visz közelebb a nem tipikusan vígjátéki építkezés tartalmaihoz. Felmerül ugyan bennünk a modern, két házaspáros viaskodásdráma mintadarabja, Edward Albee Nem félünk a farkastól (Who is Afraid of Virginia Woolf) című színművének emléke, ám a konfliktusok (akár önmagával, akár mással ütközik meg valaki, akár ketten-ketten csapnak össze, változó felállásokban) rendre visszamosódnak a kedélyességbe, súlytalanságba, reflektálatlanságba.
A színészek közül a legkevesebb kedvet, invenciót Kern András mutatja. A munkája folytán mobiltelefon-függő ügyvéd, a hivatása tisztességtelenebb lehetőségeit meglovagoló Alain Reille – a vendég férj – kernes ugyan, a tartásos ernyedtség, a csak a szakma kihívásaitól provokált szórakozott lezserség mégsem hoz össze eredetibb figurát. Eszenyi Enikő (Annette Reille) és Börcsök Enikő (Véronique Houllié) bőkezűen méri egyéni aurájuk kettejük színpadi összeszokottságából ugyancsak ismerős fényeit. Annette lassan és célt tévesztve érlelődő lázadozása egy tényleges életkoránál fáradtabbá, idősebbé őrölt lélek tanácstalansága Eszenyi megközelítésében, az ütlegelésre félig teli ásványvizes üveget alkalmazó Véronique ittas kitörései a társadalmi fontoskodással leplezett személyes boldogtalanság árulkodó jelei Börcsök felfogásában. A legkiegyensúlyozottabb, de szintén messze nem maradéktalanul kitöltött szerep a hasonló karakterekben eddig ritkábban látott Epres Attila józan kisszerűségben dagonyázó, szabadabb emlékeit anekdotikusan felnagyító, poénkodó papucsférj Michelje, aki meg sem rezzen, ha asszonya ütéseitől vérzőn felszakad az ajka.
 Eszenyi Enikő és Kern András. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
A kiváló színésznégyes a java percekben mind a klasszikus komédia, mind a középfajú társalgási dráma irányába képes elmozdítani Reza látleletét. Máskor viszont még a helyüket sem nagyon találják az összeborogatott bútorok, tönkretett képzőművészeti albumok, aranyhalak és tulipánok között. Kamondi Zoltán igyekezett eltakarítani a középnemzedéki, házastársi, férfi–nő stb. öldöklés viselkedési sablonjait, vicces ornamentikáját – de amit eltakarított s amit meghagyott, abban semmi nem szolgál rá az isteni jelző bármelyik lényegi jelentésére. Ebben az öldöklésben nem szerepel isten.