Apichatpong Weerasethakul Amerikában tanulta a filmezést (beceneve: Joe), filmjeinek beállításain olykor tetten érhető az amerikai hatás. Ám még ma is, ha filmet készít, áldozatot mutat be a forgatás előtt, és ha a forgatás során a munka nem úgy halad, ahogy azt várja, közös imákkal igyekszik a baj forrását megtalálni.
Filmjeit meghatározza vallásos elkötelezettsége: ha közelebb akarunk azokhoz kerülni, akkor a théraváda buddhizmus szövegeit érdemes forgatni. Ez a hivatalos thai vallás. A hívek Buddha útmutatása szerint élik életüket, mindenkinek kötelessége kis időt eltölteni egy kolostorban. A keskeny úton járók (keskeny út: hinajána) Buddha eredeti tanításait tisztán kívánják megőrizni, számukra a nirvána felé vezető út csak a kolostorokon át vezet.
Weerasethakul a Bangkok Postnak arról beszél, hogy hat teljesen különböző stílusban leforgatott jelenetből állította össze alkotását. A jelenetek nem adnak ki egy egész történetet, nincsenek a filmben drámai csúcspontok, se konfliktusok, európai értelemben nincs is története. Még ha mindegyik középpontjában a halálra készülő, illetve halott Boonmee bácsi is áll.
A szekvenciák mögött buddhista példázatok és thai állatmesék sejlenek fel. A démonok világa, a túlvilág mintha sokkal érzékelhetőbb és közvetlenebbül jelenlévő lenne Délkelet-Ázsiában, mint mifelénk. Természetesnek tetszik, ha egy elhunyt hozzátartozó megjelenik a vacsoraasztalnál (mi nem kínálnánk azonnal meleg levessel), ha egy elhunyt ül ágyunk végében, vagy ápol bennünket.
 Jelenetek a filmből |
A film első jelenetében egy bivaly legel a dzsungel szélén: komótosan kérődzik, majd kirántja pányváját, és beveszi magát a sűrűbe. Gazdája utána. A jelenet mintha évezredekkel ezelőtti időket elevenítene fel. Egy legendát a pásztorról, akinek később mutatkozik csak meg Buddha-természete. A film záró epizódjában a pásztorfiú szerzetes, aki éppen szolgálati idejét tölti, meglátogatja Boonmee bácsi családját, lefürdik, majd egy gépzenétől fertőzött bárban köt ki. Igaz, előtte megkettőződött, akárcsak Boonmee testvére: egyik teste a tévé előtt ül, míg a másik derűsen a pult előtt. A nyitás és a befejezés közt nem feszül ellentét. Nem követel meg a mai világ sem nagyobb erőfeszítéseket ahhoz, hogy a nirvánát elérjük, mint az ősi.
A nyitó és záró jeleneten kívül – egy kivételtől eltekintve – a film minden darabja Boonmee bácsi életének egy epizódját eleveníti fel. Boonmee bácsi sógornőjével és annak fiával ül egy vidéki ház asztalánál, vacsorájukat költik el éppen, amikor is letelepszik melléjük a bácsi elhunyt felesége, majd nem sokkal utána a bácsi világító szemű, Chewbacca-szerű majommá változott öccse is. Aki elmondja, hogyan változott majommá (szenvedélyes fotós volt, az egyik képen fedezett fel egy bizarr lényt, és utána nyomozva tért be a vesztét okozó erdőbe). Boonmme bácsi meglátogat egy méhészetet, ahol bevallja, nem egy ember halála szárad a lelkén. Tetteinek következménye, sóhajtja, a betegsége, mely évek óta ágyhoz köti. Ilyen karmával ez jár. A nagyon meleg napon méhek döngenek, Boonmee boldognak látszik.
Boonmee bácsi a rokonaival megy egy cseppkőbarlangba meghalni: „e barlang” – suttogja a földön fekve – „olyan, mintha a sírom lenne, és a bölcsőm is”. Nem ez az egyetlen hely, ahol az európai néző úgy érezheti, a szavak nemcsak feleslegesek voltak, de egyenesen kioltották a jelenet hatását. Halál és születés egy képbe kapcsolása erősen közhelyesnek hat. Weerasethakul filmjében a szereplők pedig kényszeresen kibeszélik a tanulságokat.
Boonmee bácsi a barlangban felidézi az éveket, amikor a hadi ösvényen járt. Weerasethakul e szekvenciát a thai képregény stílusában, állóképekkel idézi meg: fotóalbumot látunk. Ez a jelenet is kifejezetten derűs, annak ellenére, hogy Boonmee történetei hátborzongatóak. Ahogy derűs a film legtitokzatosabb epizódja is, amiben egy csúnya hercegnő érkezik hordszéken egy tóhoz. A vízbe nézve szépnek látja magát. Aki a tréfát űzte vele, egy harcsa. A hercegnő begázol a vízbe, és a harcsa magáévá teszi. A film ezen epizódja mintha mesefilm lenne. Álomszerű, a kék szűrő miatt egészen lebegő.
Ha hiszünk Weerasethakulnak, akkor önálló epizódnak nem kell tekintenünk azt a hosszú beállítást, melyben Boonmee unokaöccse, a vidéki ház tornácán egy nyugágyban himbálódzik perceken át. A nyugágy biztos ritmusban nyikorog. Az alsó kameraállásból felvett ágy mögött nyugalmas hegyvonulat segíti az elmélyedőt.
Weerasethakul legfőbb tanára az amerikai származású buddhista tanító, Ṭhānissaro Bhikkhu, aki Thaiföld egyik kolostorában akart kilépni az örök körforgásból. A Felébredés szárnyai című könyvében olvashatni a következőket: „A belátás a változásba arra tanít minket, hogy magunkhoz öleljük az élményeinket anélkül, hogy ragaszkodnánk hozzájuk – arra tanít, hogy a legtöbbet hozzuk ki élményeinkből a jelen pillanatban azzal, hogy teljes mértékben értékeljük az érzések erejét… A belátás a változásba reményre tanít minket. Mivel a dolgok természetének a változás az egyik alkotóeleme, ezért semmi sincs eredendően rögzítve, még a személyiségünk sem. Nem számít, milyen rossz a helyzet, bármi lehetséges. Azt tehetjük, amit csak meg akarunk tenni, olyan világot hozhatunk létre, amilyenben csak élni akarunk, és azzá válhatunk, amivé csak akarunk.”
 A képek forrása: PORT.hu |
A Boomee bácsi jelenetei nem egy történetet adnak ki, hanem azt az utat, amit Boonmee bácsi a teljes belátásig bejár. Boonmee bácsi az élményeit öleli magához. És mindezt úgy teszi, hogy miközben azokat öleli, átjárja őt a létezés öröme. Megtanul reménykedni. Megtanulja, hogy a háborúkban szétroncsolt személyisége, a karmája sem állandó, azon változtathat. A világ, amelyben él, aszerint változik, hogy mit gondol róla. Ha azt gondolja – halála nem kilépés az örök körforgásból: az utolsó jelenetben is ott van, még ha szemmel nem is érzékelhető –, hogy rokona egy bárban énekelget, akkor ott énekelget, ha azt, hogy a tévé előtt bambul, akkor ott bambul. Minden csak az elme játéka. Minden kivetülés. Ezt végiggondolva megérthetjük, miért a filmet tekintik Thaiföldön a legveszélyesebb és legsötétebb művészetnek.
Weerasethakul szekvenciáinak mindegyike derűs. E film párdarabja – mely hat éve a zsűri díját kapta Cannes-ban – a Trópusi betegség: ebben egy homoszexuális férfi tigrisdémonná változik. Az egy izgalmasabb, de legalább annyira félreérthető film. Az európai nézők nem értik jól, vagy nem értik egyáltalán e filmeket. Azt gondolom, a zsűri díja is a film rejtélyességének szól. Holott a rejtélyes, európai logikával értelmezhetetlen tantörténetek a buddhizmus másik ágának sajátjai. E film felfejthető és megfejthető: ha a buddhista vallásból kiindulva próbáljuk értelmezni, még kevésbé látszik érdekesnek, „különösnek”, olyannak, amit „nem láthattunk még eddig”, „a film formanyelvét megújító alkotásnak” (kritikákból idéztem). Merő kényelmességből titulálhatjuk tehát „varázslatosnak”. Ám ne feledjük: a kényelmes ember sosem láthat bele a változásba.