KoMa: Az utolsó roma – Egy utolsó cigány / Szikra Cool Tour House
2011.01.16.

A KoMa utópisztikus előadása a cigányokra szabott és vizionált Endlösung tragikusságát enyhíti kabarétréfáival: nem a hogyan és a miért kérdéseit elemzi, hanem az ez van és az ezt biztos nem szabad állapotleírását adja. Az utóbbit eddig is tudtuk. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.

Ha a színháznak az az egyik dolga, hogy frissen és azonmód reagáljon fontos társadalmi kérdésekre (és a recenzens szerint ehhez kétség sem férhet), akkor a csapból is a cigánykérdésnek kellene folynia. S bár az évadban volt néhány produkció, mely a témával foglalkozik (például a Katona József Színház Cigányok című előadása vagy a nagyközönség számára kevésbé ismert PanoDráma workshopja), túlzás lenne azt állítani, hogy a romapolitika a könyökünkön jön ki. S amíg ennyire kevés versenyző száll ringbe, addig a KoMa előadása – minden tökéletlensége és hibája ellenére is – bátor, tiszteletre- és szeretetreméltó vállalkozás.

Jelenetkép
Jelenet az előadásból

Az utolsó roma – Egy utolsó cigány című előadást a nemrégiben megnyitott Szikra Cool Tour House-ban láthatja a közönség. A színlap szerint 2193-ban, a Transzdunatális Unió fővárosában, Budapesten járunk és Az utolsó roma című emlékkiállítás ünnepi megnyitójának lehetünk tanúi. Az előadás fikciója szerint tehát kihaltak a cigányok, s most egy interaktív (de valójában legfeljebb multimediális) kiállítás keretében ismerkedhetünk meg e sajátos népcsoporttal és a kihalásukhoz vezető út állomásaival, melyeket animátorok elevenítenek meg. A korabeli média tálalásában hallhatunk például arról a csodával határos eseményről, amikor egy falu határában cigánygyerekek potyogtak az égből. Végignézhetjük azt a kongresszust, ami a cigányok áttelepítésének kérdésével foglalkozik, s amely végül kudarcba fulladt, mert sem Szlovákia, sem India, Oroszország vagy Franciaország nem vállalta befogadásukat. Tanúi lehetünk annak a „tudományos”, egalizátor nevű kísérletnek, mely legyalulná a cigányok és a nem-cigányok közötti különbségeket (természetesen az utóbbiak javára). A legutolsó jelenetben élő tévéadás keretében ölik meg a legutolsó cigányt, Zsozsit – a kivégzés előtt a kibeszélőshow-kból ismert stílusban készül villáminterjú a férfi első szerelmével, féltestvérével, magyartanárával és az utolsó ombudsmannal.

Scherer Péter
Scherer Péter

Az előadás nem mozdul el a kiindulópont eleve abszurd síkjából, végig az alapötletet cifrázza, és beleragad a többszörösen eltávolított, mesterséges és steril helyzetbe. Találkozunk néhány „jó cigánnyal” – Zsozsi például kedves, művelt, literátus ember – de e „kihalt népcsoport” sajátosságairól mindössze annyit tudunk meg, hogy nem lopnak, és hogy van egy mondás a cigánygyerekekről. Alig változna az előadás, ha egy másik népcsoportról, mondjuk a kisebbségi németekről, az afrikai bevándorlókról, a kékszeműekről vagy a horgászokról lenne szó. Az utolsó romának tehát legfeljebb az általános emberi szinten van mondanivalója (ne utáld felebarátodat), ami persze nem jelenti azt, hogy ebben a kontextusban ne lenne képes megnevettetni vagy meghatni a nézőt.

A meglehetősen titokzatos formációban készült előadással (író: Kovács Kristóf, dramaturg, rendező: nincs, csak „külső koordinátor”, Vékes Csaba és Zrínyi Gál Vince személyében) szerkezeti és dramaturgiai problémák is vannak. Túlságosan hosszú ahhoz, hogy ne érezzünk nélkülözhetőnek néhány jelenetet. Felesleges az előadást indító mesélés, hiszen a továbbiakban teljeseden elkanyarodunk ettől a folklór-vonaltól, s érthetetlen, hogy miért kell különböző csoportokban ülve meghallgatnunk, amikor hamarosan úgyis visszakerülünk a hagyományos színházi helyzetbe (nézők egy kupacban). Az égből hulló cigánygyerekekről szóló jelenetekben ugyan jót derülhetünk a gonosz helyi potentátok és a média szenzációhajhászásának karikatúráján, ám nekem nem sikerült rájönnöm, hogy ez a történet hogyan illeszkedik az egészbe. Ízléstelen, s hamar kifáradó bohóctréfának tűnik, hogy az utolsó cigány féltestvérének nincs feje. Nem elég következetes a múzeum-szál sem: a két rész elejét és végét leszámítva teljesen hagyományos színházi helyzetben vagyunk, és – a XXII. század múzeumához méltatlanul – semmit sem kapunk abból az interaktivitásból, amit a színlap ígér: esélyünk sincs „etetni, itatni, pénzzel támogatni a kiállított tárgyakat”.

Mohai Tamás és Polgár Péter. Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Mohai Tamás és Polgár Péter. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu

Az előadást a laza ötletelésen kívül mintha a műanyag palackok – ezúttal szépen és következetesen végigvitt – szimbóluma tartaná össze. A lépcsőkön sorakozó teli ásványvizes üvegeket a tárlatvezető kínálja a nézőknek. Cigányverés közben üres pillepalackok puffanak a testen. Máskor iskolai egyenruhás fiúk akadályozzák meg Bea nevű társuk (Lass Bea) öngyilkosságát, de csak azért, hogy kipreparálhassák: a lányt egy hatalmas akváriumba csalogatják, melyet színültig töltenek a műanyag palackokban tárolt vízzel. A jelenet szép példázata az önbeteljesítő jóslatoknak és annak, hogy lusták vagyunk valakit igazán megmenteni, s hogy a bajkeverőket legszívesebben egzotikus kiállítási tárgyként látnánk viszont. A palackok szerepe a zsidók elgázosítására emlékeztető jelenetben teljesedik be: a szereplők sárga esőkabátban, mezítláb, egyenként járulnak egy gép elé, melynek egyik végébe palackból vizet öntenek, mire a gép másik végén sisteregve száll fel a gőz. A rabok között van egy terhes nő (Szabó Vera) is, ő nem csak saját adagját, hanem egy aprócska üveg tartalmát is beleönti a készülékbe.

Minden színésznek, Derzsi Dezsőnek, Katona Lászlónak, Jaskó Bálintnak, Lass Beának, Mohai Tamásnak, Polgár Péternek, Scherer Péternek, Szabó Verának és Valcz Péternek is köszönhetünk emlékezetes pillanatokat, de a legemlékezetesebb Fekete Zsolt Zsozsija, az utolsó cigány, akinek létezése a színpadon, a nagy médiafelhajtás közepette egyszerűen és lélegzetelállítóan természetes és emberi.

Vö. Tarján Tamás: Más megoldás kellene 
Nyulassy Attila: Ne cigányozz! 
sisso: Roma az örök  
Hodászi Ádám: Téánglál téoplalál 

Szerző: Rádai Andrea
Író:  Kovács Kristóf,  Jelmeztervező:  Pirityi Emese,  Fény:  Mervel Miklós,  Szereplők:  Derzsi Dezső,  Fekete Zsolt,  Katona László,  Jaskó Bálint,  Lass Bea,  Mohai Tamás,  Polgár Péter,  Scherer Péter,  Szabó Vera,  Valcz Péter
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás megvalósítására (2010)