Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ELSZIGETELVE, SZABADON

Taiwan Calling – Tajvani kortárs képzőművészet / Ludwig Múzeum, Műcsarnok
2010. dec. 30.
A tajvani kortárs képzőművészek most először mutatkoznak be Magyarországon, munkáik ráadásul rögtön két helyszínen jelennek meg: a Ludwig Múzeum és a Műcsarnok egyedülálló összefogásából született a Taiwan Calling című válogatás. MATÓ ZSÓFIA ÍRÁSA.
Wu Chi-Tsung: Huzal II.
Wu Chi-Tsung: Huzal II. 

Taiwan Calling. Ha egy pillanatra elvonatkoztatunk a kultikus Berlin Calling című filmtől, hasonló tartalmú szlogenek jelennek meg azokon az országimázs-plakátokon, melyek távoli, egzotikus helyeket reklámoznak. Meglepőnek tűnhet, hogy éppen egy ázsiai szigetország, Tajvan művészeti szcénája kap ekkora teret és figyelmet Budapesten. Az is igaz ugyanakkor, hogy egy ilyen kuriózumnak számító témát érdemes a lehető legalaposabban, nagyobb mennyiségű alkotás segítségével körüljárni, különben nem nyújt többet a tárlat, mint egy színes reklámplakát a felfedezés és az egzotikum ígéretével.

A tajvani kultúrpolitika is felismerte, hogy tudatos kommunikációval hatékonyan küzdhetnek a sztereotípiák ellen, ezért évek óta kezdeményező félként működnek együtt az európai művészeti intézményekkel. Ezúttal a párizsi Centre Culturel de Taiwan ajánlotta fel a segítségét, a műtárgyakat pedig a tajvani szépművészeti múzeum adta kölcsön. A két kurátor, Kopeczky Róna és Petrányi Zsolt külön-külön utazhatott Tajvanra, hogy az ottani galériák kínálatából egymástól függetlenül válogathasson. A Ludwig Múzeum és a Műcsarnok tehát önálló koncepciók szerint rendezte a munkákat, erre utalnak az eltérő alcímek, a Határtalan sziget és A szabadság fantomja – utóbbit egy Bunuel-film címe ihlette.

 

Wang Ya-Hui: Látogató
Wang Ya-Hui: Látogató

Tajvan esetében számos társadalmi-politikai kérdés merül fel, melyek részben azonosak az európai tendenciákkal, másfelől viszont egészen egyediek. A sziget mint geopolitikai adottság kihívásaira mindkét kiállítás reflektál, hiszen a tajvani identitás egyik legfontosabb alkotóeleméről van szó. A másik ilyen visszatérő elem a Kínával való ellentmondásos viszony, mivel az ázsiai „kis tigrisnek” kikiáltott Tajvant a Kínai Népköztársaság a mai napig nem ismeri el önálló államként, miközben szoros pénzügyi és kulturális kapcsolatban állnak egymással. Az elmúlt évtizedek soha nem látott gazdasági fejlődést hoztak az egykori japán gyarmat számára,  ugyanakkor a túlzott technicizálódás, a jobb élet reményében történő bevándorlás, az etnikai ellentétek, a családi hagyományok felbomlása mind-mind komoly társadalmi feszültségként vannak jelen.

 

Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum igazgatója a megnyitón kiemelte, hogy változóban vannak a kortárs kultúra központjai, így Ázsia ebből a szempontból is egyre fontosabb régióvá válik. Hogy mennyire nem „távoli”, tőlünk független témákat dolgoznak fel a gyűjtemények, már az első installációkból kiderül. A Ludwig kiállítótereiben a videók dominálnak, a látogatót pedig rögtön igazi bábeli zűrzavar fogadja: Yu Cheng-Ta éppen a kulturális különbségekből fakadó félreértésekre hívja fel a figyelmet Hasbeszélők című sorozatának hétköznapi témákat érintő monológjaival, amelyeken különböző nyelvű feliratok futnak.

Yuan Goang-Ming: Eltűnő táj, Skócia
Yuan Goang-Ming: Eltűnő táj, Skócia

A nők változó szerepét ragadja meg Fan Hsiao-Lan letisztult képsorozata és a hozzá tartozó hanganyag, ahol egy őslakos nő saját, nyugati elemekkel teli esküvőjét álmodja meg. Ez az anyag többszörösen problematikus témát dolgoz fel, mivel az őslakosok tengeröbölből való kilakoltatásáról is szól.

Az egyik leghatásosabb installáció, egy esküvői fotósorozat szintén a női-férfi szerepek válságát és a jólét hamis illúzióját ábrázolja: a tajvani házasságkötő cégek szinte futószalagon szervezik az esküvőket helyi férfiak és a szomszédos országokból érkező fiatal lányok között. Mivel a tajvani nők általában magasabban képzettek, mint férfi társaik, elutasítják a patriarchális modellt. Eközben a vietnámi, kínai, kambodzsai nők a boldogabb élet reményében akár ismeretlenül is igent mondanak a frigyre.

Érdekesek azok a munkák is, melyek az alkotásban való elmélyülést örökítik meg. Mintha a tajvani kortárs alkotók elutasítanák azt a technikai fejlődést, melynek előnyeit művészként is kihasználhatnák, és visszatérnének a magányos, időigényes munkához. Ilyen például Yeh Wei-Li fényképes sorozata, mely egy elhagyatott házban talált szék restaurálási fázisait mutatja be; vagy Tsai Charwei kézírása különböző organikus felületeken, mint például egy uszadékfa vagy egy élő hal, amelyet később visszadobott a vízbe. Míg az egyik művésznő a New York-i Guggenheim Múzeum belépőjegyeiből alkotott különböző formájú díszeket, egy másik kiállító Kristályváros projektje néhány műanyag dobozzal és egy sínen futó kamerával teremt a 3D-filmekhez hasonló, kibernetikus hatást.

Jao Chia-En: Taiwani ellenállási tipográfia
Jao Chia-En: Taiwani ellenállási tipográfia

A kiválasztott anyagok közül nem hiányoznak a könnyedebb hangvételűek sem. A Trópusi projekt arra az egyszerű tényre játszik rá, hogy a tajvani járókelők számára ismeretlen jelenség a hó, így a hóember is. A Lebegő szálló vagy a Dimenziók közti átmenet című installációk a városi tér újragondolására, célszerű felhasználására adnak humoros ötleteket. Míg a Lebegő szálló (Wun Jyun-Tang munkája) egyrészt egy fotósorozat az elhagyatott parkolók, terek fölött kifeszített függőágyakról, amelyekben meg lehet(ne) szállni, másrészt maga is egy, a térben megképződő függőágy. Tai Han-Hong videója pedig egy kis alapterületű, szintén elhagyatott házat alakít át úgy, hogy szinte minden eleme mozgatható, eltolható.

Petrányi Zsolt úgy fogalmazott, a Műcsarnok anyaga politikusabb lett, mint a Ludwigé. Számomra inkább úgy tűnik, míg utóbbi esetében a „mindennapi élet politikája” mutatkozik meg, a Szabadság fantomja című tárlat ehhez képest szimbolikusabb politikai színtereket is érint – némely mű ezért „súlyosabbnak” is hat. Három művész lehet ismerős a Ludwig válogatásából, egyébként új nevekkel és megközelítésekkel dolgozott a kurátor. A Műcsarnok adta térbeli lehetőségeknek megfelelően számos helyspecifikus és nagyobb felületű installáció (nagy vászonra vetített videók, villódzó neonfény az elsötétített teremben) jelenhetett meg, mint a társintézményben.

James T. Hong: A kínai-amerikai barátság portréja
James T. Hong: A kínai-amerikai barátság portréja (A képek forrása: Műcsarnok)

Ezek az anyagok talán többször ütköztetik a „nyugati” és „keleti” nézőpontot. Yang Mao-Lin fekete-fehér, metszetekre hasonlító képein nyugati ikonokat, rajzfilmfigurákat helyez a buddhista ábrázolás kontextusába, amivel zavarba ejti a nézőt. Azok az ikonok ugyanis, melyek az európai szem számára szokványosak (például Alíz Csodaországban), az ázsiai kultúrában legtöbbször nem magától értetődőek.

Szintén a különböző szimbólumrendszereket ötvözi Jao Chia-En, aki címerrajzokon keresztül gondolja újra az egyes országok hivatalos jelképeit, utalva az egymás mellett élő etnikumokra és a keveredő kulturális hagyományokra. Hasonlóan dolgozik Chuang Che-Wei, ő az európai és amerikai noir filmek stílusjegyeit mozaikszerűen helyezi egymás mellé. James T. Hong, filmes egy véletlenül elkapott, metaforikus értelmű utcai jelenetet örökít meg, melyben egy amerikai üzletember nagy összegekről dönt egy telefonbeszélgetés során, miközben cipőjét tisztíttatja egy padon.  

A közösségi művészetet egy alkotó képviseli markánsan: egy kudarcra ítélt tüntetésbe avatkozott be azzal, hogy az eredeti tiltakozó plakátot a nyolcszorosára nagyította, hogy jobban láthatóvá váljon. A projekt nem csak kritikai jellegű volt, hanem sikeres is, hiszen a maroknyi tüntető csapat elérte célját.

A kiállítás legérdekesebb alkotása helyspecifikus munka: a Műcsarnok üvegmennyezetét fedték be egy olyan rácsrendszerrel, melynek motívumai és színei a tajvani nemzeti lobogót idézik meg. A nemzeti identitás kérdésére ebben a félkör alakú térben egy hatásos technikával dolgozó videó keresi a választ: mintha maga a művész állna a led-képernyő másik oldalán, és ő írná fel – magyarra is lefordított –  gondolatait arról, tajvaniként mit jelent számára a hazaszeretet.

 

A Műcsarnok kiállítása 2011. február 13-ig, a Ludwig kiállítása 2011. március 6-ig látogatható.

 

Vö. drMáriás: Ahová biztosan nem veszek repülőjegyet 

 Dékei Kriszta: Az érem két oldala 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek