Duda Éva Társulat: Overdose / MU Színház
2011.01.25.

Duda Éva új előadásában pszichológiai és társadalmi jelenségek gyökerét keresve próbál az embert torzító függőségekről beszélni. Ám az Overdose-ban ahelyett, hogy a lényegig ásna, általánosságokat csomagol látványos burokba. Szerencsére van tíz perc, ami megmenti az előadást. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.

Fekete rudak merednek a magasba, vagy lógnak a plafonról. Hosszú árnyékokat rajzoló, sárgán-vörösen izzó fény színezi az üres színpadot. Nyers, elektronikus ritmus lüktet. Nyolc alak - négy férfi és négy nő - áll a színpad közepén. Csupasznak tűnő testükön fekete csíkok, kezükben fegyverként markolt, hosszú fekete botok. A csoportból egymás után kiválik egy-egy ember, a másik hét pedig őt körbevéve szegezi neki a fekete rudakat. Mindenki sorra kerül. 

A modern világ kitermelte addikciók béklyóiban tengődő embert ösztöneitől hajtott törzsi harcosként jeleníti meg Duda Éva harcművészeti elemekben bővelkedő, koreográfiája. „A pia, a cigi, a net, a lé, a shopping, a meló...” nem jelennek meg - csak az előadás ismertetőjében. Az emberről, aki nagy dózisban használ el és fel mindent – beleértve saját magát is - Duda Éva lehánt mindent. Kiemeli abból a környezetből, amely függővé tette, hátha így közelebb kerül a felismerésekhez, az igazságokhoz. Csupán a fekete botokat felhasználva szeretné megmutatni, mi a függés, a megalázottság, a kiszolgáltatottság, az uralkodás, az önmagunkra mért rabszolgalét. A táncosok magányosan és mozdulatlanul csimpaszkodnak a mennyezethez rögzített rudakon, máskor elszántan másznak az ég felé. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Visszatérő motívum a másik érzékelésének gátolása vagy stimulálása. Befogják egymás fülét, eltakarják egymás szemét, máskor a hosszú rúd az egyik ember szájától a másik füléig vezet „szócsőként”, vagy épp az élettelenül lógó végtagokat irányítja, mozdítja. Ám a táncosokat gyakorta szoborcsoportként mozgató, mozdulatlansággal és megiramodásokkal tagolt koreográfiában még a sok szexuális utalás és férfi-nő hierarchiájáról, kapcsolatáról szóló epizód ellenére sem érződik feszültség, szenvedély. A nézőre gyakorolt különösebb hatás nélkül zajlik le az a valószínűleg központinak szánt jelenet is, amely során Jónás Zsuzsa az áldozat szerepére választatik ki, majd három férfi prédájává válik. A sokszor látványos, de steril akrobatikát nézve olyan érzésünk támad, mintha egy apokalipszis sújtotta dzsungelben magára hagyott társaság balul elsült csapatépítő tréningjéből látnánk részleteket. A koreográfus olyannyira próbálta elkerülni, hogy konkrét utalásokkal „rágja szájba”, miről is szól az előadás, hogy végül nem mond mást, csak általánosságokat. 

A világunkban tapasztalt szövevényes függési helyzetekről és bonyolult lelki folyamatokról keveset tudunk meg, ehelyett az egyén és közösség viszonyáról, a közösségben kialakuló erőviszonyokról látunk közhelyes mozgássorokat. A nyolc ember hol kisebb csoportokban, hol közösségként mozog. Felváltva válnak hordataggá és kitaszítottá. Egy erődemonstráló triász, miután közösen padlóra kényszeríti áldozatát, azonnal felbomlik és bűnbakot keresve támad az aktuálisan leggyengébbre. A férfi, aki egyik pillanatban durván eltaszítja a rá csimpaszkodó nőket, a következőben bármit megtenne, hogy azok kötődjenek hozzá, végül a földön fekve rángatja magára a közönyös testeket. Senkinek a státusza nem állandó. Bárkiből lehet győző és legyőzött, és kiderülhet, hogy épp arra szomjazunk, akit azelőtt megvetettünk - ilyen és ehhez hasonló tanulságokat illusztrálnak az egymás után következő rövid jelenetek. A nyitó képre reflektáló zárásból pedig azt is megtudhatjuk, hogy hiába lép ki az egyén az ördögi körből, a felvázolt mechanizmusok változatlanul működnek tovább.

Fotó: Puskel
Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
A civilizált ember gyarlóságát és barbárságát látványos mutatványokon keresztül bemutató előadásba belefáradva (és kicsit bele is unva), jólesik az a bensőségesség, őszinteség, amelyet a koreográfia második felében Lázár Eszter teremt meg szólójával. Ez már csak azért is emlékezetes, mert bár a nő lelki útjáról szól, a szólót mégis öten táncolják. Lázár Eszter ugyanis mindvégig a négy férfi táncos által tartott és mozgatott rudakon lóg, lendül, egyensúlyoz, lépdel. Így ezek ezúttal nem a kényszerítés, megalázás és korlátozás eszközei, hanem támaszként szolgálnak, sőt lehetővé teszik a lehetetlent. A társak összehangolt figyelme, önzetlen összetartása révén az először rongybabaként lógó táncosnő ugyanis képessé válik arra, hogy a föld felett lebegjen, a levegőben sétáljon, vagyis legyőzze még az emberi testet állandó függésben tartó gravitációt is. A lényeg itt mondatik ki, a többi, e jelenet fényében még inkább csak sallangnak tűnik. A táncosoktól komoly koncentrációt igénylő, lassú áttűnések tíz percben többet mondanak el arról, milyen utat tesz meg egy közösségben élő ember az addikcióival szembesülve és harcolva, mint az előadás összes többi része együttvéve. 
 
Szerző: Maul Ágnes
Cím:  Overdose,  Koreográfus:  Duda Éva,  Alkotók, előadók:  Gulyás Anna, Jónás Zsuzsa,  Lázár Eszter,  Simkó Beatrix,  Bordás Emil,  Csuzi Márton,  Grecsó Zoltán,  Mikó Dávid,  Zeneszerző, szerkesztő:  Kunert Péter,  Díszlet:  Duda Éva,  Konzultáns:  Máriás Petra,  Jelmez:  Masa Richárd,  Fénytervező:  Kovács Gerzson Péter,  Produkciós asszisztens:  Czveiber Barbara
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
Az előadás megvalósítására (2010)
További támogatás: 11 880 000 Ft
Támogató: Nemzeti Erőforrás Minisztérium
A Duda Éva Társulat 2010. évi működési támogatása (2010) - a megítélt összeg 66%-a
Címkék: Duda Éva, MU Színház