Ilyen se volt még, hogy jegyzetelnem kelljen egy meseregény hőseit, helyszíneit és szörny-családfáját, de Finy Petra Azurrója máskülönben egyszerűen elnyeli az olvasót. Pedig a korosztály megjelölés 11-14 éveseket ír, kicsit pironkodom, hogy én – jóval túlnőve az adott intervallumon – csak az említett mankókkal bicegek át a hártyakoboldok, gondolatvándorok, felhőkarmolók, fáklyás boszorkányok és további öt tucat, csodás lény rendjén. Mindenesetre annak ellenére, hogy – finoman szólva – kétségbe vagyok esve a követhetetlenül zűrzavaros cselekményszálaktól és a szereplők nyüzsgő kavalkádjától, nem zárom ki, hogy például filmként (picit megzabolázva a túlburjánzást), mindez nagyon jól működhetne. Különben pedig még az is meglehet, hogy én nem vagyok megfelelően járatos a szörnyológiában, és egy rendes Gyűrűk ura-rajongó könnyebben eligazodik az ismerős terepen.

Mégis úgy gondolom, hogy a kötetért felelős Pálfi Annamária szerkesztőnek kicsit határozottabban kellett volna kézben tartani ezt a részleteiben izgalmas, összességében mégis rendkívül széttartó és kusza regényt. Egy meseírónak nem lehet felróni azt negatívumként, hogy képtelen leállni új meg új szereplők, helyszínek, szörny-alfajok kitalálásával, ennek a túlburjánzásnak a kezelése a józan külső szem, a szerkesztő dolga lett volna.

 

Néhány lény-típust szívesen bemutatok kedvcsinálóként a könyvből: a gondolat- és érzelemvándorok képesek mások agyában vagy szívében olvasni, a tudatutazók a még fel sem sejlő, tudattalan tartalmakat pásztázzák, a hártyakoboldok készítik az összes csodás lény szárnyát, a hangbaglyoknak láthatatlan a testük, csupán a hangjuk alapján lehet őket megtalálni, az árnyékkeselyűknek pedig csak az árnyéka érzékelhető szabad szemmel, és áldozatukat élve falják fel. (Érdekes különben, hogy Finy Petra léleknyűvő, eredeti szörnyecskéi engem leginkább egy ifjonc pszichológus, Mandl Péter Mákonypersely című könyvében felbukkanó – hétköznapi szorongásokból gyúrt – para-lényeire emlékeztenek, nem pedig klasszikus fantasy-szereplőkre.) 

Bár a regény hemzseg a csodás fordulatoktól és a véres csataleírásoktól (még a holtak is hadrendbe állnak), mégis leginkább a szerző meglehetősen melodramatikus szerelemfilozófiája maradt meg bennem. Például kiderül, mennyire lassan és nehezen regenerálódik egy női szív (a bájos virágnyelvű lényé, Zilonáé) egy érzéketlen, komor és ambiciózus alfahím (a kiégett, hataloméhes Kroll) szerelmét követően, még akkor is, ha közben társra talál egy érzékenyebb, derűsebb férfi (a habókos légbőlkapott, Azurro) mellett. Sajnos, mintha a többi női szereplő sorsát is befolyásolná az a kényszerképzet, hogy nagy szerelem csak egy van, és az jól nem végződhet: Miriom, a világlátó kis boszorkány például önkéntelenül megöli vonzalmával első szerelmét, a halott fiút siratva pedig egy dolog vigasztalja csupán, hogy így már úgysem fog szeretni mást, vagyis legalább más nem fog meghalni miatta. Számomra ez a borongós fatalizmus az igazi horror, nem pedig a húsevő lidércek sikoltozása.

Pedig Finy Petrának máskülönben jó humora van, a szövegben sok a nyelvi játékosság, sőt olykor magukból a furcsa szóalkotásokból születnek új ötletek: a hárfatea például különféle dallamokat varázsol a lélekbe, a könnytárban pedig régi könnycseppekből olvashat a kíváncsi látogató. Ez, a gyerekekre jellemző szóalkotási mód felbukkant különben már Finy Petra gyermekvers-köteteiben is, és nagyon érdekes követni, ahogy ezt az egészen más típusú szöveget is megfűszerezi.

A szerző további erőssége, hogy a képei eredetiek, elbűvölőek és valóban filmvászonra kívánkoznak: „Itt ugyanis minden és mindenki átlátszó. A fiatal légbőlkapottaknak még buborékos, hártyás bőr fedi levegőtestüket, az idősebbeknek viszont már üveg. És amikor az üveg teljesen megszilárdul és megvastagszik, akkor leheli ki lelkét a légbőlkapott. Üvegszobrát pedig az Ősök Üvegligetébe állítják, ahová a fiatalok gyakran járnak tanácsot kérni, vagy csak gondolkodni, üldögélni az egyik üvegpadon.” (9. .) – olvashatjuk például a Prizmapolis-beli lakók leírását, de bárhol felcsaphatjuk a könyvet, tele van érzékletes, eredeti, látványos képekkel. Előnyben vannak a „vad olvasók”, azok, akik mindig el is képzelik, amit olvasnak, hiszen az írónő bőven szolgáltat számukra nyersanyagot a belső mozihoz. 

Az Azurro lehetett volna igazi, átütő siker is, mégis felemás a végeredmény, még akkor is, ha egy igazán élénk fantáziával megáldott, népszerű írónő és egy befutófélben lévő, tehetséges grafikus, Dömsödi Zsolt dolgozott rajta. Azonban nem csak a szöveget kellett volna sokkal szigorúbb kézzel szerkeszteni, hanem a képek közül is érdemes lett volna kiszórni a gyengébbeket. Ráadásul, úgy tűnik, Dömsödi is elveszett a szereplők végtelen kavarodásában: teljesen véletlenszerű, hogy kikről akad illusztráció, és kik maradnak ki. Nem feltétlenül szerencsés keverni a színes és a fekete-fehér grafikákat sem egy könyvön belül, mert heterogén látványt nyújt a kétféle stílus egymás mellett: talán ha lett volna lehetőség (nyilván nem az illusztrátoron múlt) huszonöt darab színes, egész oldalas grafikára, egyenletesebb színvonalú és stílusú lett volna a képanyag. Mindezen apró hibák ellenére azért feltűnik, hogy a regény illusztrátora – bár csupán a közelmúltban, 2010-ben végzett a Kreában tervező grafikusként – már biztos karakterjegyekkel bíró alkotó. A fantasy nem feltétlenül az ő világa, a fekete humor áll hozzá igazán közel, blogján kutakodva jobbnál jobb morbid kis remekműveket találunk díjnyertes horrorfilm-plakát-tervől kezdve Romhányi Sírfeliratok-sorozatán át ijesztően bizarr, nyárson sült szörnyecskékig.

És mégis: van abban valami vicces és megható, hogy egy paradicsomszószos zombie-filmeken felnőtt grafikus és egy piciknek szóló meséken és verseken edzett széplelkű írónő sorsa az Azurro erejéig egy pillanatra összetalálkozott.