 Györgyi Anna és Kubik Anna |
Az első három ellenállhatatlan és vonzó hölgy mellett Marguerite komoly élettapasztalattal rendelkező érett nő, akit egy szerelem új élettel ajándékoz meg. Az ifjabb Dumas 19. századi történetében ez a szerelem egyúttal a társadalmi konvenciók elleni lázadás, és azért lehet oly megrázó, mert a halálfélelem és a halálvágy ambivalenciája összpontosul benne. Kiss Csaba adaptációjának (mely valójában a regény alapján írt önálló dráma) középpontjában pedig az öntudatra ébredő, félelmeivel küszködő, az ismeretlen érzelmek súlya alatt elbizonytalanodó, ám a világot megérteni próbáló asszony áll, aki Armand szerelmével megkapja a lehetőséget, hogy – az utolsó pillanatban – feltehesse a saját életére vonatkozó kulcskérdéseket. Lelkivilága a rendező Kiss Csabát is magával ragadta, olyannyira, hogy az előadásban az összes szereplő mellékalakká válik Marguerite mellett.
A második felvonás házavató partiján a férfiak egy akvárium előtt ácsorognak, és az egymás elpusztítására készülő sziámi harci halakat figyelik. Ezek a halak élet-halál harcot folytatnak egy nőstényért, mely aztán sosem lesz az övék. Egy puszta lehetőségért, vagyis a nő eszményéért harcolnak. A Doktor halakról szóló példabeszéde értelmezhető az adott jelenetre, hiszen itt többen is a társaság új sztárjának, a hiányosan öltözött Olympe-nek a kegyeit keresik, de érvényes Marguerite szerelmére is: végzetes, ám mégsem jelent beteljesülést. Az előadásban Marguerite nem is igazán Armandba, hanem a szerelem eszményébe szerelmes.
A cselekmény előrehaladását viszont sok statikus, állóképszerű jelenet lassítja le a kissé szentimentális hangulatúra sikerült előadásban. A rendező egyszerű és közérthető, vizualitásában erőteljes képekben gondolkodik. A színpadi kelléktár legfontosabb eleme mindkét felvonásban a Marguerite életét is szimbolizáló bevetetlen franciaágy, melyet – valószínűleg nem véletlenül – egyáltalán nem használnak rendeltetésének megfelelően: nem alszanak, de nem is szeretkeznek benne, a szereplők csupán egy-egy pillanatra huppannak bele. A fentről lelógó, különböző szögekben megdöntött tükrök különféleképp törik meg a fényt, és szokatlan nézőpontokból mutatják a szereplőket; a színpadkép, mint egy női budoár, sejtelmes és titokzatos, ugyanakkor tágas és intim. A színpadon felbukkannak még társadalmi státuszt jelző tárgyak: a gépzongora, az óriási étkező- és a kártyaasztal, de ezektől a tér nem válik zsúfolttá vagy fullasztóvá. A földre szórt illetve a felvonás végén magasból szálldogáló virágszirmok látványa ezzel együtt érzelgős túlzásnak hat.
 Tóth Éva, Györgyi Anna és Kubik Anna |
A festői hatás és érzékiség kedvéért Marguerite általában a színpadon öltözik át, az egyik, néhány percre leengedett tükör nagyjából átlátszó ál-paravánja mögött. Mindez a történet szintjén nem hat negatívan a népszerű és közkedvelt kurtizán társadalmi pozíciójára, mégis furcsa például, hogy egy ilyen öntudatos nő – legyen akár a teljes összeomlás határán – mindössze egy, a meztelen testére tekert lepedőt viseljen, amikor szerelmének apja meglátogatja. A kortalan stílusú, áttetsző és könnyű anyagokból készült jelmezek jelzik Marguerite lelkének változásait is. A hálóinggel is összetéveszthető könnyű fehér ruhát piros selyem, kimonó szabású öltözék váltja, majd rafinált szabásvonalú, démoni fekete bársonyruha, amit a második felvonás vidéki jelenetében könnyű és szintén kombinészerű, a természet közelségét jelképező zöld ruha követ. A szöveg szerint harmincnyolc éves Marguerite összességében egy fokkal ledérebb, mint gondolnánk, a ruhák nem nőiesen elegáns, a test vonalait csupán sejtető darabok, hanem általában elég sokat megmutatnak: lábakat, melleket, vállakat, néha már-már határán a jóízlésnek. Végül a Kaméliás hölgy újra fehér ruhában lép színre, de ekkor már alig lehet ráismerni: a magasan, az állnál záródó, öreges és előnytelen fazonú, függönyszerű fehér ruha bő ujjai, mint angyalszárnyak nyílnak szét. Mintha már csak szellemét látnánk viszont, a végzet asszonya erre a jelenetre megöregedett és megcsúnyult. Büszkesége is már a múlté, hiszen korábban biztosan nem ment volna társaságba, ha toalettje nem tökéletes.
Györgyi Anna finoman teátrális alakítása illik a színpadi miliőhöz, ahol az emberek csak rövid percekre viselkednek őszintén és természetesen, és mindenki folyamatosan reprezentál. Ő a leginkább természetes jelenség a színpadon, az előadás abszolút középpontja, aki a szituációk függvényében képes határozott és bizonytalan, tudatos és kétségbeesett, naiv és számító lenni. Nem csoda, hogy belefáradt a mogorva, birtokolni és kevésbé szeretni vágyó Varville-lel futó viszonyának hét évébe. Horváth Lajos Ottó színpadon köröző automobiljával és makulátlan fehér öltönyével – ha sármosnak ugyan nem is nevezhető – vonzó lehet az elsősorban anyagi előnyökre számító szebbik nem számára, bár jóval antiszociálisabb, mint az egy ilyen finom társaságban elvárható lenne. Armand legtöbbször reménykedő vagy indulatos tekintettel álldogál a színpad valamelyik sarkában, és igazából talány, hogy a Gémes Antos alakította figurában mi tetszik meg Marguerite-nek. Vidéki származása és szegénysége önmagában nem teszi izgalmassá. Armand nem társaságot megvető, lázadó figura, tehetséges vagy tehetségre vágyó művész, vagy éppen ellenállhatatlan lovag, és nem is az a férfi, akit ügyefogyottsága miatt szoktak szeretni a nők. Hétköznapi, szürke, kissé hisztis jelenség, akiről nem is gondolnánk, hogy a szeretett nő kedvéért képes levágni a vacsorára szánt kakast, ugyanakkor nem lepődünk meg, amikor büszke öntudattal összes vagyonát felteszi a kártyában, csak azért, hogy kifizethesse Varville-nek Marguerite tartozását.
 Györgyi Anna és Végh Péter. Fotó: Kovács Bence (A képek forrása: PORT.hu – Magyar Színház) |
Furcsa jelenség, a pofátlan és gonosz Duval, Armand apja (Fillár István), aki fekete kalapban és reverendára emlékezető télikabátban érkezik, nem sokkal azután, hogy a barátnőjét meglátogató Prudence elviselhetetlen nyári hőségre panaszkodott. Kubik Anna Prudence-e öregedéstől és női vonzerejének elvesztésétől rettegő, magát ifjú szeretővel fiatalítani próbáló asszony. A többiek életvidáman lébecoló, aktuális szerelmi kalandjaikkal szórakozó, felhőtlen boldogságot színlelő figurák, akik a házavató ünnep alkalmával stílusosan a Traviata zenéjére táncolnak. Kétszer lép színre a (mű)virág-csokrokkal érkező Marion (Csernus Mariann), aki valójában a halál hírnöke. Az ő Jácint nevű fia mindössze két évet élt, de ez a két év tette értelmessé életét. Hasonló Marguerite élete is: nem élt volna, ha kimarad életéből az Armanddal töltött két hónap.
Az első jelenet farsangi jelmezekben érkező vendégei énekszóval várják Marguerite-et. A toszásról énekelnek, pontosabban arról, hogy érzelmek nélkül a testi szerelem mit sem ér, és fordítva („Toszás nélkül szeretni – semmi / Szív nélkül toszni – annyi sem”), ami meglepően szókimondó ebben a sokszor meglehetősen érzelgős párbeszédekkel építkező szövegben. Az előadásban van szeretés és toszás is, de jellemzően soha nem együtt (hacsak nem számítjuk ide a szerelme visszaszerzését megünneplő Prudence és Gaston kártyaasztal alatti jelenetét). A toszást viszonylag egyszerű definiálni, de Marguerite végül csak a halálfélelemtől és morfiumtól megrészegülten tudja meg, hogy milyen az igazi szerelem. Vagy legalábbis ebben a hitben távozik az élők sorából.