Mohácsi István és Mohácsi János „pikáns bohózata”, a Francia rúdugrás márpedig arra tesz kísérletet, hogy a szituációs komédia kliséi mentén felhőtlenül, a „bohózati masinériát” működtetve kockázatok és mellékhatások nélkül szórakoztassa a nagyérdeműt. Ehhez – jól bevált receptként – adott két, házassági (de persze leginkább szexuális) válságban szenvedő pár (Pál, Adrienn, Tibor és Tünde), egy nemcsak szakmáját tekintve, de lelkesedésben és retorikában is túlfűtött szexológus, Ernő (Ottlik Ádám), valamint a főnökre hajtó, a szálakat végzetesen összegubancoló titkárnő (Vera). Az idő-hely-cselekmény hármas egysége mentén szerveződő történet első látásra könnyen követhető: a kiégett párok egymásról mit sem sejtve libidókúrára, azaz szexterápiás hétvégére érkeznek Ernő otthonába, ahol azonban kiderül, hogy régi barátok, sőt az ellenkező nemű felek igencsak közelről ismerik egymást. Ebbe az eleve komikus helyzetbe érkezik meg később Pál másik szeretője, Vera.
 Györfi Anna és Széll Horváth Lajos |
A darab és az előadás láthatóan az egyszerűségre törekszik nemcsak a cselekmény, de a szereplők vonatkozásában is. Minden karakter mai vígjátéki prototípus igyekszik lenni: Pál (Zayzon Zsolt) a topmenedzser, Adrienn (Kovács Mimi) az elhanyagolt feleség, Tibor (Széll Horváth Lajos) a lúzer, Tünde (Györfi Anna) a tudatos, karrierista nő, Vera (Märcz Fruzsina) pedig a felajzott mintatitkárnő, minden férfivágy ismerője, igazi lepedőakrobata, a címben jelzett „francia rúdugrás” nevű póz professzionális szakértője. Habár az ilyesfajta szerep-sztereotípiák a mindennapi valóságra való utalásrendszert erősítenék, a ráismerést céloznák meg, a majdnem három és fél órás előadást kitölteni kevésnek bizonyulnak. Mindemellett túl könnyedén kínálják fel a kényelmesen rutinos játékmódot a színészek számára, így eshet meg, hogy a néző nem kap sokkal többet, mint három felvonásnyi tömény és kiszámítható bohóckodást, ordibálást, imitált gerjedelmet, részeges dülöngélést; egyszóval túlszexualizált színpadi pankrációt. Ezért támadhat az az érzésünk is, mintha az előadás valamiféle modernizált, ámde lebutított klasszicista vagy restauráció kori vígjáték lenne, amelyből hiányzik a tartalom, és csak a mindenki által unásig ismert és a végletekig leegyszerűsített közhelyek maradtak.
Itt a „pikáns bohózat” – amelynek a lényege talán a kétértelműség, a sejtetés, azaz a legalább egy fokkal magasabb intellektuális kihívás lenne – sajnos túlontúl kiszámítható, unalmas, lemegy kutyába (vagy hogy stílszerűek legyünk, kutyapózt vesz fel). Nincs azzal baj, hogy a szex humorforrás, sem azzal, hogy már az elején tudható, hogy a végén nehezen bogozzuk ki az egymásba gabalyodott szereplőket. De ahhoz, hogy az előadás más minőségű szórakoztatást biztosítson, erősebb dramaturgia, valamint nemcsak szexuális, de textuális erőnlét is kellene, mert így sajnos még a mindenható pszichológiát és a botcsinálta terapeutákat célba vevő vékonyka kritikai él is észrevétlen marad.
 Zayzon Zsolt, Ottlik Ádám és Kovács Mimi. Fotó: Körtvélyesi László (A képek forrása: Pécsi Nemzeti Színház) |
Mohácsi István nyelvezete most csak itt-ott működik jól, többnyire azonban sajnos kiszámítható, néhol pedig erősen emlékeztet Parti Nagy Lajos Sárbogárdi-szövegeire. Minden karakter, különösen a butácska Adrienn például rendszeresen keveri a regisztereket és szólásokat, közmondásokat; közhelyeket használ, nyelvhelyességi hibái fontos humorelemek. A darab fordulatai közül nem hiányozhat a hollywoodi komédiák által is közkedvelt ágy alá bújás/hallgatózás/majdnem-lebukás, de az orgiába torkolló orbitális berúgás sem, a sztereotipizált homoszexualitás és a maszturbáció körüli félreértések, akciók, jellem- és helyzetpoénok miatt pedig néhol kínosan tinivígjátékok atmoszférája lengi be a teret.
Ezen túl a dramaturgiában van több homályos pont is, például Vera valódi identitása vagy az előadás vége. A jakuzziban zajló utolsó jelenetben ugyanis – bár a vígjátéki logika alapján ez lenne a végső, felszabadult nevetés forrása – sem az nem derül ki világosan, ki kivel volt az éjjel, sem az, hogy ki (illetve van-e egyáltalán) a puha ágyon végzett, amúgy halálos kimenetelű francia rúdugrásnak az áldozata. A sejtelmes, krimiszerű zárlat pedig teljesen idegen az azt megelőző történésektől.
Az előadás – egyszerűsége miatt is – legizgalmasabb és legegyedibb eleme a deszkákból készült, természetes hatású, dobozszerű tér (Fodor Viola díszlete). A többiért elég, ha bekapcsoljuk a tévét.