 Simon Zoltán, Neudold Júlia és Kovács Gergely |
A tavalyi évadban a Maladype színészeivel bemutatott Musset-dráma, a Lorenzaccio kamaraváltozata díszlet, jelmez, összkép vörös kesztyűtumultusában egy reneszánsz háziipar: a (zsarnok)gyilkosság felfejtését nyújtotta, a virágzó iparág összes kísérő jelenségének vitriolos színpadi megmintázásával együtt. (Nagy visszhangja sajnos nem támadt a Thália stúdióközönsége előtt zajló produkciónak, de még meg lehet tekinteni: tizennégy hónap alatt mostanában jut a huszonötödik estéjéig. /Az előadásról szóló kritikánkat ld. itt – a szerk./) A rendező a tőle valamelyest szokatlanabb darabválasztás felé is a számára kompaszt jelentő brechti tájolással vett irányt. Ezen az úton volt előző állomás A kivétel és a szabály (Nemzeti Színház) és az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése (Örkény Színház – az előadásról szóló kritikánkat ld. itt – a szerk.). A legújabb pedig a Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalomban – mely szerint nem olyan biztos, hogy az Ui-típusú felemelkedés feltartóztatható.
 Ficza István, Huzella Júlia és Kovács Gergely |
Zsótér Sándor Budapest a Blahához közel eső utcáinak egyikébe települt Máté Gábor negyedik évfolyamos színészosztályának tehetséges hallgatóival. Kiszemelt egy használaton kívüli, II. emeleti aprócska kollégiumot, amely alig néhány diáknak lehetett szállása, s ennek helyiségeiben működteti egyetemista lakásszínházát. A tizenegy közreműködő színinövendéken kívül legfeljebb húsz-huszonöt néző fér egyszerre a szobáról szobára, konyhára vándoroltató rendezés játékterébe. (A huszonnégy kevéssé kapcsolódó epizód egy része eredetileg is szoba-, konyha-, folyosó-, kunyhódíszletet kér. Az Ódry Színpad égisze alatt keletkezett laboratóriumi munka ebből – csippentve máshonnan is – tizet jelenít meg, villanásszerűt is, egyfelvonásossal felérőt is.) Alapvető élményünk tehát a be- és összezártság. Nem a részleges kényelmetlenség, hanem a közös sors. Az 1935-től írt, 1938-ban véglegesített, először Párizsban – nem sokkal előkelőbb körülményeket domesztikálva – színre vitt mű a hitleri Németországot átjáró félelemlégkör és elszegényedés látlelete, Zsótérnál jobbára családi eseményekbe ágyazva, a kisközösségi megélés, megszenvedés szintjén, a fenyegetettség és nélkülözés képtelen iróniájára építve.
Bár nem a lakás diktál az alkotóknak, hanem az alkotók a lakásnak, a saját korábbi funkciójához képest alig változtatott színhely, az otthontalan lakásmaradvány részben evidenssé teszi a szcenírozást, egyben megtanít azzal főzni, ami van. S mi van? Rozzant sezlon, lerobbant íróasztal, kilógó ósdi falikar, tűrhetően felszerelt főző-, mosó- és tálalósarok, mellékhelyiségek. A viszonylag csekély számú készség jelentheti önmagát, vagy bármi mást. Zsidó feleség önszántából emigrálni készül, hogy lelke mélyén épp ezt kívánó árja férje, a főorvos ne kényszerüljön maga a szakításra – egy régi bőrönd miért ne lenne kéznél a lomtárból? S félelemtől, megaláztatástól űzve hová lehetne elvackolódni átmenetileg, mint a szekrénybe, melynek becsukott ajtaja megszűri a titkolandó információkat? Kihúzott kredencfiókba helyezett tányérból nem szokás késsel almát enni, de miért ne lehetne – hiszen ugyanitt el lehet játszani az ártatlanok, a másképp gondolkodók törvénytelen lefogásának főpróbáját, az uniformist öltő bandita gyakorlásképp megjelölheti áldozatát. Kereszttel.
 Radnai Márk, Kovács Gergely és Neudold Júlia. Fotó: Solymosi Attila (A képek forrása: Színház- és Filmművészeti Egyetem) |
Zsótér és színészei a kevés tárgy között, a kevés tárggyal mindig épp azt teszik – tőlünk húsz centire vagy két méterre –, amit lehet és kell, s amit épp azzal a tárggyal, nem egyébbel célszerű tenni. Mindez kikezdhetetlenül logikus, ugyanakkor a szokatlan körülmények folytán mellbevágó és nemegyszer féktelenül mulatságos. Ha egy járásbíró íróasztalnál ülve, tanszerekkel babrálva trenírozza magát igazságtalan ítéletre – „Mindent megteszek, amit kívánnak, csak jó lenne tudni, mit kívánnak!” –, mi mással illusztrálná a próbát (ő is, munkatársa is), mint e tan- és íróeszközök átlényegítésével, és szemétre nem vetett üres sörösdoboz-embereket lapítva-fojtogatva? S bújhatna-e máshová, önmaga hitványsága elől is hasztalan menekülve, mint az asztal alá?
A brechti elidegenítés magában az objektumban s az objektíve lejátszatott mikropéldázatok visszaverhetetlen személyességében lakozik. A díszlet épp ilyenségéhez, a térképzéshez, tárgykultúrához persze kellett az éles tervezői szem (Ambrus Mária), az épp hogy csak ünnepélyes, inkább kissé nyűtt fekete–fehér öltözékekhez kellett a jelmeztervezői hozzáértés kikezdhetetlensége (Benedek Mari). S kellett Ungár Júlia perfekt dramaturgi és fordítói közreműködése (a korábbi tolmácsolók közül az 1962-ben elhunyt Viktor Jánostól maradt annyi szó, mondat, hogy az ő elfeledett neve is itt álljon). Zsótér a premiert pásztorolva, a jelenet-átkötéseket konferálva szövetségessé idegenítette a nézőket: a szakadozottság a folyamat részévé vált.
A Brecht számára szintén ihlető kabaréhagyománnyal legszorosabb összefüggésben levő, az író más tájairól vett utolsó jelenet szájbarágós eligazítása nélkül is tökéletesen megmutatkozna a sarkaiból kifordulni készülő, a totális rendvesztés helyébe gyümölcsöző rendet hazudó világ, amelyet a színészek remek teljesítményt nyújtva népesítenek be sokféle figurával. Néhányukat már a nagyszínházakban sikerrel gyakorlatozó, ismerősebb fiatalként láthatjuk ismét, a többiekkel ez az első igazibb találkozások egyike. Valamennyien megérdemelnék a tüzetesebben méltató figyelmet, de jellegzetes csapatmunka folyik. Még abban is az összehangoltságnak kell érvényesülnie, ki mikor, hogyan és hová old kereket (hol csendesül el, hol kiabál) – jelenetét végezve – a lakásdíszlet titoktalan zegzugaiban. E névsor így nem egyszerű felsorolás, hanem magas fokú elismerés: a Brecht-füzért Borbély Alexandra, Ficza István, Huzella Júlia, Kovács Gergely, Neudold Júlia, Pálos Hanna, Radnai Márk, Rétfalvi Tamás, Simon Zoltán, Tasnádi Bence, Tóth Eszter: a Máté-osztály játssza.