 Paris Photo 2010. Fotó: Delphine Warin (Forrás: parisphoto.fr) |
Remek alkalom a világ számára újra felfedezni a nagy fotós hagyományokkal rendelkező közép-európai régiót, amely folytonos megújulásra képes, és sajátos humora, világlátása van. A Paris Photo november 18. és 21. között a Carrousel du Louvre-ban, a Louvre alagsorában lévő 3000 nm-es kiállítótérben zajlott, és sok más párhuzamos esemény kísérte Párizs- illetve Franciaország-szerte. A díszvendégeskedés miatt több, korábban az eseményen sosem szerepelt galéria is színre lépett: a szlovének és lengyelek két-két, a csehek és szlovákok egy-egy galériával, mi magyarok pedig hárommal standoltunk. Két új hazai szerencsés, a Lumen és a Faur Zsófi – Ráday Galéria fiatal művészeket vonultatott fel, az eseményen már korábban is kiállító Vintage Galéria pedig olyan sztárokat, mint André Kertész vagy AlexandreTrauner.
Tudni kell, hogy egy párizsi elit szakmai kör, nyolc kijelölt galériás dönt minden évben a kiállítókról, és idén a pályázók egyharmada kapott lehetőséget a bemutatkozásra. A Párizsi Magyar Intézet aktív tagja volt a fotós rendezvényeknek, kiemelt helyszínként adott otthont a magyar fotó múltját és jelenét tárgyaló egyik konferenciának, az intézmény Vasarely Galériájában pedig a női test formáinak szobrászi megközelítéssel való ábrázolását mutatja be a magyar fotográfiában – többek között Brassaï, André Kertész, Pécsi József, Rónai Dénes munkáin keresztül – a formELLES című tárlat. A Lumen és a Faur Zsófi – Ráday Galéria művészei itt is bemutatkoztak a Louvre standjai mellett, amely tárlatot maga a Paris Photo igazgatója, Guillaume Piens nyitotta meg: Benke Szabó Róbert, Ember Sári, Esterházy Marcell, Magyar Ádám, Molnár Ágnes Éva, Puklus Péter, Orbán György, Surányi Miklós, Szatmári Gergely munkáit a FormElles képeivel együtt január közepéig lehet megtekinteni.
 Laub Juci: Meztelen hát, 1934 – a formELLES kiállítás anyagából (Forrás: instituthongrois.fr) |
A nemzetközi vásár újra ráirányította a figyelmet a francia főváros őszi kulturális kínálatának egyik legnagyobb méretű és legfontosabb kiállítására: az André Kertész-retrospektívre, amelynek a Jeu de Paume ad otthont. Magát a Paris Photot is egy Kertész-képpel hirdették, az 1931-es Erzsébet és én című híres, a művész feleségével közösen készült önarcképpel. A képen Erzsébet, Kertész nagy szerelme, második felesége előre, az objektív irányába néz, a művész pedig védelmezően öleli át jobb karjával az asszony vállát és csak őt figyeli, arcát félprofilból látni. Kapcsolatuk intim pillanatával ajándékozza meg ez a kép a szemlélőt, és nyilván nem véletlenül választották az esemény plakátjául sem: benne van a szerelem-szeretet, a féltés érzése. Ez az óvás ebben a kontextusban a Paris Photo földöntúli mentorává avatja a művészt: Kertész pártfogóként, mesterként lebeg az ifjú generáció előtt, és ez most különösen aktuális, hiszen Közép-Európán a hangsúly.
A kiállítási anyag három egységre osztható: Magyarország, Párizs és New York, Kertész életének három állomása köré csoportosítva. A fiatal fotós Kertész Andorként érkezik Párizsba 1925-ben, és tíz éven belül komoly hírnevet szerezve magának, André Kertészként távozik az új világ felé, Amerikába, ahol a Keystone ügynökség alkalmazza. New Yorkban tölti életének döntő részét: a második világháború idején kérelmezi és Erzsébettel együtt megkapja az állampolgárságot. Magyarországot azonban nem felejti el, ahogy kedvelt Párizsát sem, amerikai létében is örökre külföldi fényképész marad, különc, gyakran meg nem értett, időnként kompromisszumokra kénytelen alkotóként. Gyerekkora helyszínének, Szigetbecsének adományoz többek között százhúsz szignált képet (ma Kertész-múzeuma van a falunak), hazajár, lakóiról és élményeiről pedig így nyilatkozik: „Becse nem a rokonok miatt lett meghatározó, hanem mert olyan közel kerülhettem a természethez és azokhoz, akik közt ez történt velem… Később akár Franciaországban vagy New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert, a becsei táj és a becsei emberek születtek újjá minden képen.”
 André Kertész: Erzsébet és én, 1931 (Collection of Sarah Morthland, New York) |
A falakon tehát a kezdetek: Szigetbecse, Esztergom (itt lábadozik az első világháborúban kapott sebesülést követően), gyakorta bizarr helyzetek, arcok. Öreg parasztasszony üldögél a háza előtt, gyönyörű árnyjáték egy udvaron és a híressé lett kép a szántás közben történt lovas balesetről. Néhány családi fotó és a művész öccsével, Jenővel készült ismert sorozata. Közöttük ott találjuk az elhíresült játékos, a mezőn táncoló testvér sziluettjét rögzítő pillanatot. A háború idejéből való képek menetelő foglyokat, kikötőt vagy éppen dobrudzsai törököket örökítenek meg (az ebből a periódusból készült harctéri képek javarészt elpusztultak). E fotók által beleláthatunk egy már nem létező világ, a 10-es, 20-as évek magyar vidékének hétköznapjaiba. A leglényegesebb bennük mindig az, ahogyan elénk tárja a felbukkanó témát a művész, s ahogyan Kertész látja a körülötte zajló dolgokat: költőien, humánusan, egy sajátos, általa létrehozott és alkalmazott, nem kategorizálható fotós nyelven.
A kiállítást kísérő szövegben található egyik nyilatkozatban Kertész azt hangsúlyozza magáról, hogy sohasem „csak” készítette a fotókat, hanem általuk fejezte ki magát, általuk létezett, kommunikált. És a legfontosabb, hogy mindig kizárólag amatőrként definiálta önmagát. Gyönyörű képe az abonyi vak muzsikusról 1921-ből is ott lóg a kiállítottak között, amelyet a modern fotógráfia fontos darabjakéntként tart számon a fotóművészet. Egy másik, 1917-es sztárfotó az esztergomi uszodából szintén fotótörténeti jelentőségű darab: a víztükör által módosított, kissé eltorzított test képére vezethető vissza a későbbi, párizsi Distortions-sorozat (torzító tükörben fényképezett aktok), amelyek szintén megtekinthetők a számtalan mestermű között. Egy véletlen hívta életre a Szatirikus táncos (1926) ismert képét, amely a párizsi magyar emigráns körből egy táncoslány, Förstner Magda a szobrász egyik alkotásának kicsavart pozícióját imitáló mozdulatából született Beöthy István műtermében.
Szerves része a kiállításnak a több teremnyi fotós újság, a különböző nyelvű publikációk özöne, amelyekben fotói jelentek meg, illetve kiadványok, könyvek tucatjai, amelyeket ő készített, vagy róla készültek. Magyar érdekesség, hogy Kertész részt vett egy fontos „irodalomtörténeti játékban” is: Bölöni Györgynek a párizsi emigrációban kiadott 1934-es Az igazi Ady című könyvéhez ő készítette a képeket, Ady és Léda párizsi útvonalát követve végig fényképeivel. A könyvet később Magyarországon is kiadták. Kertész a francia fővárosban főként a magyar emigráció köreiben forgott (Károlyi Mihály és felesége, Tihanyi Lajos, Beöthy István és más magyarok portréi sorra felbukkanak a fotók között). Igazi fotós pionírként instruálta, segítette a szintén magyar származású Robert Capát – akkor még Friedmann Endre – és Brassait is. A Montparnasse környékén pezsgő művészi életet is rögzítette kamerájával: Zadkine, Mondrian műtermét, Eisenstein rendezőt többek között. Az amerikai korszak képeinek melankolikus atmoszférája, a megtört geometriák New York kevésbé ismert arcát mutatják: lépcsők és épülettöredékek, egy-egy utcasarok, galambok, elszabadult felhők által.
 Fotó: Erdei Krisztina (Forrás: photolumen.hu) |
Az André Kertész-retrospektív Budapestre is készül: Winthertur és Berlin után a képek hazalátogatnak majd. Innen, Párizsból jó érzés, hogy Munkácsi Márton képeit otthon a közeljövőben Kertész fotói váltják, és van még Brassaink és Capánk, Moholy-Nagy Lászlónk és Kepes Györgyünk. A régi nagyok mellett azonban a fiatal generáció is reménnyel tölthet el bennünket. Hogy csak a párizsi kontextusban maradjunk: a Paris Photo nívós, 12 ezer eurós BMW-díját az idén Ősz Gábor nyerte, a húsz döntős között pedig ott volt Erdei Krisztina is (akit a vásáron jelenlévő Lumen Galéria képviselt Fekete Zsolttal együtt a Louvre-ban). HSBC-France által finanszírozott kiállításon, az East Side Story – közép-európai krónikák között pedig ott vannak Dezső Tamás munkái, és még hosszan folytathatnánk…
A formELLES 2011. január 15-ig, az André Kertész-retrospektív 2011. február 6-ig látogatható.