A modellvilágok legfontosabb jellemzője, hogy kicsik – hozzánk, emberekhez képest legalábbis annyival kisebbek, hogy feltétlenül uralkodhassunk bennük. Gyerekkorunkban ez mindennél fontosabb, hiszen a legliberálisabb nevelés sem tudja feledtetni a gyermek természetes kiszolgáltatottságát. A gyerekkor elmúlik, az érzés azonban társunk marad egy életen át – nem csoda, ha örömmel nézegetjük kiszolgáltatott életünk parányivá zsugorított kereteit. Makettkiállítást rendezni tehát eleve sikerre ítélt vállalkozás, főleg úgy, ha az esemény változatos programokkal körítve fesztivállá dúsul. A Műcsarnok rendezvényén több mint hetven építészeti makett töltötte meg a termeket, melyek mindegyike egy-egy múzeum vagy múzeumi városrész kicsinyített modelljét mutatta be az érdeklődőknek. 

Azt hihetnénk, a számítógépes látványalkotás rohamos fejlődése az építészeti modellezés számára a véget jelenti. Aki látta az Eredet című filmet, lélegzet-visszafojtva bámulhatta a filmbeli építésznő (!) által kreált álombeli kulisszákat, és ha kicsit is járatos a 3D-s tervezésben, tudhatta azt is, hogy ez a világ ma már korántsem álom. Gyakorlatilag minden elképzelhető és elképzelhetetlen forma előállítható virtuálisan, sétálhatunk a megmodellezett térben és feltárhatjuk minden zegét-zugát. És ami még több: a speciális formák egyre inkább technikailag is kivitelezhetővé váltak, így aztán nem kell a virtuális térben bóklásznunk, hogy lélegzetelállító térélményben legyen részünk – mindössze a világ megfelelő pontjára kell születni.

Ilyen körülmények között vajon mi szükség lehet a gonddal és verejtékkel összefabrikált valóságos épületmodellekre, mi az a plusz, amit a tervezési folyamat során ezek nyújtani tudnak? A Kortárs Építészeti Központ fesztiválja amellett érvelt, hogy létezik ilyen plusz – a szervezők egyenesen azzal a céllal hozták létre a rendezvényt, hogy az építészeket arról faggassák: az ő saját munkájukban hol és milyen súllyal szerepel a modellezés? A Műcsarnok termeiben kiállított darabok így nagyon változatos anyagú, léptékű, technikai kivitelű alkotások sorozatát alkották – a munkaközi tömegmodelltől a részleteiben is kidolgozott önálló műalkotásokig és a filozófiai megközelítést illusztráló fortyogó akváriumig terjedt a választék. A laikus számára is nyilvánvaló volt, hogy a kartonpapírból készült, aprócska kockákat felvonultató modell arra való, hogy az épület és a környezet viszonya váljon érthetővé, a plasztikus tömegformák modellezése esztétikai kérdésekre ad választ, a Szépművészeti Múzeum igényes makettje a lépcső/bevágás hitvitáját hivatott eldönteni, a neves cukrászdák által a megnyitóra prezentált marcipán bevonatú modelleket pedig meg kell enni. 

Épületmodellekre azért elsősorban mégis az építészek kíváncsiak, bár a négynapos rendezvénynek szép számmal akadt civil látogatója is. Az építészeket viszont gondolati csemegével is csábítani kell – erre szolgált a fesztivál vezérmotívuma: a múzeumokra vonatkozó projektek felvonultatása. A Kortárs Építészeti Központnak ez volt a második makett fesztiválja, az elsőt 100 szoba – 100 makett címmel két évvel ezelőtt rendezték a Martinelli téri üresen álló irodaházban, amely akkor átmenetileg a KÉK főhadiszállásául szolgált. Akkor, az elhagyatott épületben bolyongva a teremről teremre vándorlás közepette felfedezhető új és új élmények adták a rendezvény ifjonti báját. Most a profi helyszín profi előadásmódot követelt – és a KÉK majdnem tökéletesen felnőtt a feladathoz. A kurátorok: Somlyódy Nóra és Szemerey Samu nemcsak a közönségszórakoztatást szervezték meg profin, hanem az építészeti háttérprogramokat is. Ehhez valóban szükség volt egy gondolati magra: a kurátorok választásukat azzal indokolták, hogy ma a múzeum az az intézmény, amely a városok kulturális alapú fejlesztésének generátora lehet. 

A kiállításon 60-40%-os arányban szerepeltek magyar és külföldi munkák, így kellő rálátást nyerhettünk a világban zajló folyamatokra, adalékul pedig a kísérő rendezvények szolgáltak: a megnyitó után magyar múzeumok munkatársai mutatták be vízióikat saját intézményük jövőjéről, az ezt követő két napon át a kiállításon szereplő makettek mögött álló terveket ismertették a tervező építészek, míg a kurátorok célzott tárlatvezetéseken ismertették meg a közönséget a múzeumépítészet kérdéseivel. Két konferencia szolgált információkkal azoknak, akik még ennél is többre vágytak – az egyik a modellezés technikai műhelytitkaiba avatta be résztvevőit, a másikon célzottan meghívott előadók járták körül a múzeum mint intézmény létrehozásának és működtetésének, főként pedig számos helyen aktuális bővítésének és megújulásának összetett témakörét. Már működő új (metzi Centre Pompidou, ljubljanai Nemzeti Galéria, bécsi Museumsquartier), épülőfélben lévő (varsói Modern Művészeti Múzeum) és tervezett bővítéseket magukénak tudó múzeumok vezetőit hívták össze a kurátorok azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a Magyarországon is napirenden lévő múzeumbővítések (Szépművészeti Múzeum, Nemzeti Múzeum) okulhassanak a tapasztalatokból. A kiállított projektek között láthatóak voltak a résztvevő intézmények modelljei, így a japán Shigeru Ban makettje a 2010 tavaszán megnyílt Centre Pompidou-Metz épületéről, a svájci Christian Kerez munkája Varsó tervezett Modern Művészeti Múzeumáról, a Sadar+Vuga tervei alapján megépült ljubljanai Nemzeti Galéria makettje, a pályázaton első díjat nyert, Lévai Tamás által tervezett Maribor Művészeti Galéria-makett és természetesen a Szépművészeti Múzeum tervezett átalakításának makettje is. 

De ahogy maguk a múzeumok is a látogatóbarát, a közönség igényeire nyitott koncepció megvalósításának irányába mozdulnak, illetve kénytelenek mozdulni a XIX. században meghonosodott didaktikus bemutatás és gyűjtés helyett, úgy a fesztivál sem a tudományos komolykodás gesztusával igyekezett vonzani a látogatókat.  A kollektív építőáldozat gyanánt elfogyasztott torták csak a négynapos múzeumi lakoma édes bevezetőjét jelentették. A főfogás a szombat este megrendezett makett-párbaj volt, amely igazi kuriózumként csalogatta a Műcsarnokba az ínyenceket. Két – akár sztárnak is nevezhető – építész mérkőzött meg a helyszínen egy olyan feladattal, amellyel (a közönséggel egyetemben) az adott pillanatban szembesült – a kurátorok szándéka szerint ezzel demonstrálva a modellalkotás szerepét az építészeti tervezésben. 

A meghívott építészek (Zoboki Gábor – Műpa és Kis Péter – Állatkert, Szent György tér) személye és a borítékból előkerülő feladat: az új magyar Parlament épülete azonban borítékolta a viháncolós hangulatot, amire a jórészt fiatalokból álló közönség vevő is volt. Az ötletet nem is, pusztán a szervezést illetheti öreges kritika: ha már érdemi munka folyt, jó lett volna a végeredmény bemutatásának idejére leültetni a versenyzők körül tömörülő közönséget, ahogy jó lett volna a modellek készítésére fordított mintegy két órát – amely az alkotók számára nyilván jelentős szellemi izgalmakkal járt – a közönség számára is hasonlóan izgalmassá tenni. Így tengés-lengéssel ütöttük agyon az időt, míg készültek a nagyszabású és gondolatgazdag alkotások. A végeredmény felől a közönség dönthetett, ahogy a tervezendő objektum helyszínét is mi választhattuk ki: a választás a Clark Ádám tér iszonyúan rossz adottságú, ergo máig beépítetlen saroktelkére esett. Ide álmodta a két tervező remekműveit a számukra a helyszínen kiutalt egységdoboz kincseiből. Ahogy azt már az életben is megszokhattuk, a kihívásra két merőben eltérő ideológiai hátterű válasz született. Zoboki Gábor komolyan vette a feladatot, és mélyen átgondolt városrendezési koncepció alapján gyűrte gombóccá a skiccpauszt, amihez segítségül hívta Budapest múlt századi rendezési tervét is. Kis Péter viszont keletre tájolt wellness-paradicsomban képzelte el a jövő törvényhozását, mondván: ha a képviselők jól érzik magukat, abból a népnek csak haszna lehet. A skiccpauszt azonban ő is felgyűrte az égig, és a parlament munkáját vigyázó szemeket telepített fölébe. Munkájába a legifjabb generációt is bevonta a tíz év alatti korosztályt képviselő Trisztán személyében, aki lelkesen illusztrálta munkájával, hogy a jövő kétséget kizáróan a fiataloké. A nyitottság meghozta a gyümölcsét: a közönség a laza jókedvet díjazta a szakmai komolyság ellenében. Ha más tanulsága nem lett volna a fesztiválnak, már akkor is komoly eredményt könyvelhetett volna el, azonban a több mint háromezer látogató azt sejteti, hogy a KÉK jó úton jár. Az új parlament épülete pedig remélhetőleg két év múlva is pusztán vízióként szerepel majd a következő makettfesztiválon.