Persze, ha ez törvény: betölteni lehetetlen, de a kötet számtalan perspektívájában nagyjából hasonlóan elismerésre méltó a száraz szem, noha az egyes témákból következően eltérő hatásfokkal működik. Hogy a látszólag legkevésbé fontossal, az énnel kezdjük: néhol az alanyiság csak a nyelvtani számban-személyben jelenik meg (például a Napsütés című versben: „Fetrengett a porban, mégis csend volt, / most jut eszembe, hogy milyen / félelmetesen üres csend volt”) – mintha bennünk sem az együttérzés felkeltése volna a cél. A megmutatásra szült hiányt sajnos nem nézhetjük túl sok szögből, például a tomboló-tízpontos vers (Mindenféle parttalanba csapva) izzadt katarzisát nagyban elbágyasztja a megelőző (önbátorító?) versek (El; A zavart mozgásban tartó erő) lírája az alkotás (egy ilyen kötetcím felütése után, egy ilyen cikluszárlat előtt) érdektelen nehézségeiről. De a lírai én legtöbb helyütt stabil és magabiztos, mint egy jól kikészített halott – szükségtelenül nem tematizálja magát.
Visszatérő motívum az ívek hirtelen megtörése, ami hol tetszetős, hol nem. A fogak és a homok bámulatos szövegét (csúcspontja: „Gazdag vagyok: van mit ennem, / halál, lemenő nap, kutyaugatás.”) az én kudarca már a redundanciáig írja túl: „Nem emlékszem az arcodra.” A világ legfontosabb dolgai-ban a pedáns fegyelmet a VII. szakaszban merész közhely töri meg: „Sohasem gondoltam volna / hogy valaha ez történik velünk.” A két ige (gondol, történik) azonban talán a kötet mint cselekvés legfontosabb kulcsai: a makacs, megközelíthetetlen tétlenség állapotából olvasunk töredékeket. Ami ezen kívül van, beláthatatlan, nem állhat jót érte senki: „az istent kerestem Afrikában és / ott volt isten az ételmérgezésben” (A változó szélességi fokok elégiája), de magáért sem: „Tenyerén hordoz, de néma állat.” (Dusche) Így válik lehetővé a külső fókuszú versek meglehetős szépsége (Az anyag habkönnyű szorítása; Keresztül a testén; Menj közelebb a szülőkhöz) – a viszonyok és a szereplők is tárgyiasulhatnak, így a kötet ad infinitum folytatható lenne –, s ez a vállalt „parttalanba csapás” tett a legkíváncsibbá a remélt folytatást illetően.
Az egyes kötet- és fejezetcímeket követve (idesorolható még a záró ciklus címe: A magyar költészet története) elmondható, hogy Mestyán munkamódszere voltaképp a túlvállalás. Az említett szövegek világában, a családtörténet (és az azzal analóg elmúlás-, továbbélés- és haláltörténetek) terepén az így generált ab ovo kudarc dinamikája nagyon jól működik. Ahol talán kevés ez a következetes tökösség, az a kötet második felét domináló, irodalommal, múlttal és politikával foglalkozó, nehezen szétszálazható réteg. A Skandál mint cím kétértelműsége még óvja a mundér becsületét – de ezen a ponton az eddig működtetett eltávolítás éppen a banális felé viszi el a szembenézést: „Negyvennégy tavaszán / uszított a nagyapám.” Nem a cukrozást-ecetezést hiányolom, csak ha mostanáig a távolság átélésén dolgoztunk, akkor mire ez a huszárvágás? Még problematikusabb A magyar költészet története (rap): ha skandálnivaló, akkor az Arany-Bëlga ugyanezt bátrabban csinálja – csak a szótagszámért kipontozni azt, hogy a szájbabaszott kurva anyját, hát, gyengíti a K.O. svungját, mintha a közízlésnek csak az orrát pöckölnénk meg. Persze egy verseskötet talán nem is tud nagyobb lendülettel odacsapni, mindenesetre így az önmegszólítás: „őrjítsük meg együtt a hétköznapi lírát” (Kultusz) is enerváltabbnak hat.
Azonban a kötet második felét sem kell mentegetni. Az Ilyen kérlelhetetlennek pontjai, tetszőleges hangsúlyai a papír dimenzióján kavarnak fel – mert az olvasó dönti el, megállapítás, dicsőítés vagy rákérdezés-e: „Milyen egyenes az a gerinc, / amelyik húsz éve nem tud / megbocsátani.” A Kultusz-ban említett „telepi bagázs meg hálózat” Új Undokak, potenciális Régi Harcosok kapcsán is jelzi, hogy a kultusz logikája felől nincs eleve-felmentettség a rendszerré sunnyogó teremtés (és melyik nem az?) mint pusztítás felelőssége alól. Mindazonáltal itt sem befejezett a szentencia, például az írószövetségi és a hálózati kultúrát egy kalap alá venni necces vállalkozás. Murphytől tudjuk, mindent szögnek nézünk, ha kalapács van a kezünkben; mindenki az ők része, ha én makacsul én vagyok.
Az együttérzés tökéletes hiánya nem győzött meg afelől, hogy a részvétlenségnek nincs szüksége etikára, lehet beinteni és elszenvedni, bal és jobb latornak lenni egyszerre. (E szöveg címére utalva: keveselltem a nevetségest.) De ettől függetlenül erős és meglepően hatékony lírát olvashatunk: talán 8-10 hibátlan vers is akad a kötetben, és hirtelen senki más kapcsán nem tudnék ilyen találati arányt mondani.