Az immár negyvenedik évében járó, de még mindig kamaszos bájú Jevgenyij Kiszin műsora első felében Schumannt, a másodikban pedig Chopint adott elő, mégpedig rendkívül homogén, ha tetszik, aszketikus programot teljesítve: az első részt záró fisz-moll novellette-en kívül tulajdonképpen két sorozatot játszott, Schumann Fantasiestückjeit, illetve Chopin összes (azaz mind a négy) balladáját.
Jegyem a pódiumülésre, annak is a jobb oldalára szólt, tehát arra az oldalra, amelyről a művész arcát félprofilból láthattam, viszont ahonnan a zongora fedele „légmentesen” takarta a húrokat, s minden hozzám eljutó hang a nézőtérről, a mennyezetről, az oldalfalakról verődött vissza. Hogy Kiszin zongorahangjáról közvetlen benyomást is szerezhessek, a szünetben átültem az egyik jobboldali földszinti páholyba, ahonnan művésztől-hangszertől jóval távolabbról, de tökéletes akusztikai pozícióból hallhattam mindent. Így végeredményben kétféle, ha nem is gyökeresen különböző, de határozottan eltérő karakterű képem alakult ki róla; s talán többször is újra hallanom kell majd őt ahhoz, hogy meg tudjam mondani, ebben a különbségben milyen súllyal volt jelen a megváltozott akusztikai környezet, a két félidő két eltérő alkatú komponistája, illetve Kiszin diszpozíciójának, játékmódjának objektív változása a koncert folyamán.
 Jevgenyij Kiszin |
Ami nem változott, az az elmélyült és mélységesen komoly interpretációnak, az egyéniség megkérdőjelezhetetlen súlyának alapvető benyomása. Az első rész azonban kérdőjeleket is felvetett bennem. Minden erőteljességével, sőt férfias fizikai erejével együtt Kiszin billentése úgyszólván határtalan puhaságával és lágyságával ragadja meg a hallgatót; talán ilyesféle lehetett Dohnányi puhasága, amellyel kapcsolatban éppen legújabban olvashattuk (a Bartók játékmódját túlságosan keménynek tartó) Lajtha László rajongó véleményét Solymosi Tari Emőke visszaemlékezés-kötetében. Az első részben azonban ez a lágyság nem egyszer a rajzosság némi tökéletlenségébe játszott át, sőt néha csecsemős bumfordiság, vagy éppen, mint a humoros IV. Fantasiestückben, tenyeres-talpasság adódott hozzá. Vagy legalábbis, ismétlem, ezt a benyomást keltette a hangzáskép a zongorafedél takarásában. Persze, ha így lett volna, annak is élvezhettük, már az első részben, a jó oldalát is: példának okáért Kiszinnek a már az I. – „sehr innig” játszandó – Fantasiestückben, majd az est folyamán többször is megcsodálható nagyszabású fokozásai soha még a veszélyét sem idézték fel a durvaságnak, de az olyan pillanatokban sem, amilyen a II. tétel, az Aufschwung elementáris kirobbanása. A Schumann-ciklus egészében véve hatalmas kontrasztokkal, valamint a kifejezés mélységével és gazdagságával volt teli – említsük meg most csak az In der Nacht szorongással teli hangját, vagy a Fabel gyönyörű billentéssel megalapozott idilljét.
A fisz-moll novellette nemesen patetikus hangja, széles lendülete, színessége és kontrasztgazdagsága, immár hegyesebb artikulációja és remek akcentusai egy igen szép, de – számomra, az adott helyről – nem lenyűgöző előadás alkotóelemei voltak.
Kiszin erényeiről a Chopin-balladák előadásával kapcsolatban sem igen tudok más fogalmazásban beszámolni, mint a Schumann-művekkel kapcsolatban. Viszont a koncert második felében azt tapasztaltam, hogy addigi – semmiképpen sem alapvető – fenntartásaim rövid idő alatt felmorzsolódtak, elenyésztek. Hamarosan azt vettem észre, hogy amit korábban a hang „karcsúság-defektusának” észleltem, nem hallom többé, s immár nem érzékelem a legkisebb esetlegességet sem. A koncentráció és az előadás hőfoka egyre inkább emelkedett, és egyre inkább Chopint magát hallottam megszólalni Kiszin varázslatos játékában. A g-moll ballada meglepetést is hozott, amennyiben introvertáltabb és álmodozóbb volt a megszokottnál; ezzel együtt csodálatosan meggyőző volt, az olcsóság vagy sziruposság minden nyoma nélkül. Annál izmosabb és tartásosabb, mégis nemesen érzelmes volt az F-dúr darab. Az Asz-dúr tétel mesterien megformált ívével és csúcspontjával nyűgözött le, az f-moll balladát pedig éteri kezdet után Kiszin minden addiginál differenciáltabb artikulációval és már-már felülmúlhatatlan poézissel tette kivételes élménnyé.
A ráadások azután töretlenül folytatták a koncert emelkedő ívét. Az elomlóan gyöngéd és mégis mélyen hiteles cisz-moll keringőt, illetve a sziporkázó Asz-dúr Grande valse brillante-ot követően az op. 31-es b-moll scherzo eget-földet bejáró, fenomenális és fokozhatatlan előadása zárta a csodálatos estét.
Vö. BaCi: Visszafogott lelkendezés a leírhatatlanról
Fáy Miklós: Kiszin!