 HajléktaLand könyv |
A Teleki téri piac aztán – pedig játék és színház minden – sem repít sokkal messzebb a valóságtól. Éppen ezért nem lehet és nem is kell az Életosztás című előadást hagyományos színházi fogalmak segítségével értelmezni és értékelni. Fölösleges a társadalmi hasznosság számokban kifejezhető méricskélése is, hiszen az előadás és az ahhoz kapcsolódó könyv, a HajléktaLand célja egyszerűen annyi, hogy felkeltse, és valamennyire kielégítse azt az eredendő kíváncsiságot, amivel a másik ember életére figyelünk. Itt és most hajléktalanok történeteire. Ezt a célt pedig mindkét alkotás eléri: a HajléktaLand lebilincselő olvasmány, az Életosztás pedig izgalmas, némiképp saját leleményességünket és túlélőképességünket is próbára tevő játék. (Az esemény előzményeiről bővebb információ a HajlétaLand honlapon található – a szerk.)
A HajléktaLand a lehető legszerencsésebb arányban ötvözi a szociográfusi hitelességet a személyes élményekkel: nem száraz tankönyv, s nem is az olvasó szimpátiájára apelláló, szívszaggató szenvedéstörténet-gyűjtemény. Saját műfajmegjelölése szerint útikalauz – anekdotákkal teli, praktikus segédlet egy olyan országról, „ahova senki sem vágyik, de lakóival nap mint nap találkozunk”. A könyv e külön, de az orrunk előtt létező világ hétköznapjait és ünnepeit mutatja be. Megtudhatjuk, hogy mi a vízaknákban töltött éjszaka előnye és hátránya; hogy milyen lehetőségek vannak, ha az ember hajléktalanként szerelmeskedni szeretne; hogy nem az éhenhalás a legnagyobb veszély, hiszen a budapestiek havonta kétezer tonna élelmiszert dobnak ki; hogy ha a zöldségestől elkérjük a reteklevelet, vitaminpótló, hamis spenótot lehet belőle főzni; s hogy a fedél nélkülieket megcélzó Oltalom Sportegyesület fociválogatottja egyszer 12. helyezést ért el a hajléktalanoknak rendezett világbajnokságon. A praktikus információkat szociális munkások és hajléktalanok rajzai, beszámolói és fotók árnyalják. Erdős B. Gyula arról mesél, hogy milyen volt statisztálni a Sorstalanság forgatásán, Szami, a huszonéves punk arról, hogy milyen tapasztalatai vannak a BKV-ellenőrökkel, egy szociális munkás arról, hogy milyen temetést kapott K. I.-né az illetékes önkormányzattól.
 Csatári Éva és Felhőfi-Kiss László |
Az Életosztás című előadás pedig rendhagyó könyvbemutató, összművészeti szocio-színház. A rendező, Shermann Márta és csapata hajléktalanok igaz történeteit hallgatta meg és dolgozta fel (író: Felhőfi-Kiss László) a színház, a bábjáték, a tánc, a zene, a képzőművészet, a dia és a film segítségével. A helyspecifikus előadás a Teleki téri piacon zajlik – Budapest egyik legszegényebb negyedében, a nyócker szívében, néhány saroknyira a Dankó utcai hajléktalanszállótól. A bejáratnál tíz darab, egyenként száz egységet érő zsetont kapunk, amivel aztán a saját élettörténeteiket áruló hajléktalanoknak kell fizetnünk. 1000 egységet érő pénzünkkel a zsebünkben meglehetősen szegénynek érezzük magunkat: a legolcsóbb áru is 1200-at ér. Így össze kell dobnunk a pénzt, vagy alkudnunk, kérnünk kell. Ebben a fajta interaktivitásban az a jó, hogy többféle nézői magatartást tesz lehetővé: lehetünk hangadók, szervezkedhetünk és megszólíthatunk idegeneket, de el is bújhatunk a tömegben, és lapítva-sunyítva kifigyelhetjük, hogy melyik standnál kezdődik egy-egy történet előadása. Mindenkinek csurran-cseppen valami.
Az előadások szigorú keretek között zajlanak: egy-egy hajléktalan előtt a standokon több tárgy van kivilágítva (például kettészakított párna, söröskorsó, népviseletbe öltöztetett baba) – ezek alapján kell történetet választanunk. A létrejött alkut az üres konzervdobozba dobált „pénzek” csörgése és a maradék tárgyakat megvilágító lámpa lekapcsolása, az előadás kezdetét pedig halk csengőhang jelzi. Megint csengő jelzi az előadás végét, és lehet menni tovább alkudozni. Ebbe a keretbe sajnos nehezen férnek bele az „egyéni akciók”, pedig sokan lennének, akik nemcsak a művészeten keresztül, hanem személyesen is megismerkednének a hajléktalanokkal.
 Naszlady Éva és Huszár Zsolt. Fotó: Toplak Zoltán (Forrás: HajléktaLand) |
A történetek valóban többféle műfajon keresztül elevenednek meg. A táncosok, Zambryczki Ádám és Sebestyén Tímea a bujdosás, az észrevétlenség, majd a figyelemre való ácsingózás és a másikon keresztülnéző megvetés történetét táncolják el. A bábos, Krista Anita mókus-nippekkel adja elő a hajléktalan Gyula és az „odúval” rendelkező Kati már-már Mónika-showba illő, bonyodalmakkal teli szerelmi történetét. Blazsev József csecsemőkorában állami gondozásba került, mert alkoholista apja agyonverte az édesanyját – története annyira embertelenül tragikus, hogy csak balladában, népdalban mondható el (énekesek: Király Anita és Álmosd Phaedra). Naszlady Éva és Huszár Zsolt reggeli készülődés közben, házastársakként civódnak – a veszekedésből válás lett, és Kovács Gábor elveszítette az otthonát. Felhőfi-Kiss László monodrámában adja elő az egyik résztvevő alkoholistává válásának gyermekkorban kezdődő történetét, s miközben beszél, sorra gyújtja meg a teli söröskorsókat formázó gyertyákat.
Másnap a Blaha Lujza téren a krisnások osztanak ételt. A könyvből tudom, hogy mivel az ételek a vegán étrend szerint készülnek, a krisnások konyhája nem tartozik a legkedveltebbek közé, azonban a hely kezdő és újrakezdő hajléktalanok számára kitűnően alkalmas az ismerkedésre. A sorbanállók között megpillantom Kovács Gábort, akinek a történetét az előadásból már ismerem…