A kolozsvári Stúdium Könyvkiadó a minap jelentette meg Gaal György művelődéstörténész könyvét a Házsongárdi temető (pusztuló) múltjáról és (fájó) jelenéről. BÁTHORI CSABA ÍRÁSA.
A Házsongárd nemcsak Erdélyben fogalom; ma már ismét sokan tudják, hogy ez a harminckét hektár terjedelmű sírkert nagy halottak nyughelye, pihentető séták lombos-árnyékos parkja, és egyúttal a vitákban erős román-magyar közbeszéd egyik állandó eleme. Gaal György könyve sokrétű kihívást vállal. Egyrészt aggályos pontossággal felrajzolja ennek az egykor oly lapályos-cserjés-szerénybokros domboldalnak a történetét, külön taglalva a Házsongárd szó jelentését, a temetkezési szokások jegyeit, a holtak elhelyezkedési rendjének adatait és a temető jellegének két nagy változását (a fásítást és az elbetonosítást). Külön leírja a fontosabb sírok állapotát, idézi a jellegzetes feliratokat, dióhéjban tájékoztatást ad a halottról, sőt néha azokról is szót ejt, akik valaha érdemeket szereztek a Házsongárd ügyében, de ma már valamilyen okból hírük-hamvuk sincs a kolozsvári hantok körül. A temetéstörténet rideg közönyét ékesen példázza egy lengyel menekült sorsa: Knapienszky Kázmér kataszteri hivatalnok a 19. század végén lajstromba vette a mintegy harmincezer sírt, ám páratlan beadványát a Kőváry László vezette bizottság azzal adta vissza, hogy egészítse ki jegyzeteit az 1886 óta elhunytak adataival. Knapienszky 1896-ban meghalt, s mire a kutatók érdeklődése a különc lengyel munkája iránt megélénkült, egykori élettársa csak annyit tudott közölni a városi tanács küldötteivel: elégette a valahai összes irományát. A történet jelképes: mindig is eleven kutatás folyt itt, de hol a kiadás mostohasága, hol a nemzeti torzsalkodás, hol a természetes pusztulás számos viszontagsága megakadályozta a Házsongárd történetének rögzítését. Az a tény, hogy a temető sírállaga ma lényegesen jobb állapotban van, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, az 1999-ben alakult Házsongárd Alapítványnak köszönhető. A hallatlan igénybevételt jelentő karbantartási munkát jó tíz éve Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, az alapítvány igazgatója és mindenese irányítja, akinek döntő szerepe van abban, hogy a halottak egy részének emléke nem tűnt el a semmiben. Rengeteg síremléket, kriptát, szobrot, faragványt, írott követ ásatott ki, újíttatott fel, mentett alkalmi kőkertbe, helyezett biztonságba.
Dsida Jenő sírboltja |
Gaal György könyvéből kiderül: a temetőben számos olyan kiválóság nyugszik, aki fontos szerepet játszott az egyetemes magyar szellemtörténetben, de holt-létéről eleddig csak keveseknek volt tudomása. Gyönyörű hajszálszürke kriptában itt fekszik az egyik legnagyobb magyar költő, Dsida Jenő, emlékművén a legszebb négysoros felirattal: Megtettem mindent, amit megtehettem, / kinek tartoztam, mindent megfizettem, / elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását. De itt fekszenek a többiek: Apáczai Csere János és Aletta van der Maet, Szenczi Molnár Albert, Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Somló Bódog, Kós Károly; és itt nyugszanak kisebbek és nagyobbak egymás mellett, hogy csak néhány nevet említsek: Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Bajor Andor vagy Szabédi László, költő. Szabédi a Babeş és Bolyai Egyetemek erőszakos egyesítésének idején, 1959-ben, vonat alá vetette magát. Külön kerék című versében talán ő fogalmazta meg az első világháború utáni erdélyi létforma nagy jelképét, a kerék-metaforát; a vers utolsó szakaszát idézem: Hiába. Ép, egész, tökéletes / a pokol is, a föld is és az ég is. / Hadd járjon a világ! Fölösleges / külön kerékként elkeringek én is. De itt él tovább Reich Jenőné Lorber Ilona operaénekesnő sírja felett az a sírvers is, amelyet Ignotus 1923-ban írt a művésznő halálára: Egy villanat, egy pillanat, / a mosolyából mi maradt? / Egy zizzenet, egy rezzenet. / Szitakötő, Isten veled! / Egy lebbenés, egy jelenés, / télnek sok és nyárnak kevés, / szakadt sugár, amit beföd / a köd, a köd, a köd.
Gaal György könyve – ténykedvelő szemléletével, jó arányérzékkel válogatott síremlék-csoportosításaival, elfogulatlan hangnemével, higgadt történeti elemzéseivel – plasztikusan illeszkedik a Házsongárd-monográfiák sorába. Stílusa szerény; az elődökkel szembeni álláspontja méltányos; a Házsongárd jövőjét tekintve pedig inkább óvatosan várakozó, mintsem borúlátó. Azzal, hogy leltároz, már megment; azzal, hogy emleget, már figyelmeztet; azzal, hogy mesél, már jobb valóságra, jobb jövendőre jelenti be igényét. Nemcsak egyes sírkövek adottságait részletezi, hanem az idézetekkel kissé a poézis felé is mozgatja az olvasói ihletet. Száraznak tűnő okadatolása közben itt-ott megáll az ember egy perc töprengésre, és a könyv mértékében sztoikussá válik. Bretter György filozófus sírján ez a mondat áll: Most már sohasem tudhatom meg, hogy mi lehetett volna belőlem. Úgy tesszük le a könyvet, hogy azt gondoljuk: gyakrabban kell Kolozsvárra utaznunk, mert ott van múltunk egyik középpontja; többet kell azokkal foglalkoznunk, akik már nincsenek; és életünk utóját érdemes szorosabban kötnünk eleinkhez.
Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!
Előfizetek
