A Parlament Munkácsy-termében 2010 januárjában kinyílt egy rejtekajtó, s megjelent a kitűnő miniszterelnök, Bajnai Gordon. Senki nem vette észre, a Kossuth- és Széchenyi-díj Főbizottságának tagjai tovább beszélgettek, s ahogy a kormányfő körbejárt, előfordult, hogy hosszú másodperceket kellett állnia valaki széke mögött, mire az észbe kapott, fölemelkedett és kezet fogott vele. Előző évben Gyurcsány Ferenc jelent meg ugyanígy, minden formalitást mellőzve – hát őt mindenki észrevette. De hogy lesz jövőre? – kérdeztem szomszédomtól. Nyilván teremszolga hirdeti majd ki (fanfárok sem kizárhatók), hogy a miniszterelnök érkezik, fölszólítanak arra, hogy álljunk fel, és így tovább. No de ezt én már nem várom meg – gondoltam akkor.
 A kép forrása: Mindentudás Egyeteme |
Ne értsen senki félre, semmi kifogásom az ország miniszterelnökének kijáró tisztelet ellen. De voltak tapasztalataim: a Horn-kormány és az Orbán-kormány váltása idején már egyszer tagja voltam a Kossuth- és Széchenyi-díj Irodalmi Albizottságának. Ez nem döntéshozó, csak jelölő szerv, tehát tudomásul kell vennie, ha a Főbizottság más döntést hoz. A kérdés csak az, mennyire mást. Akkor van értelme az albizottságban végzett szakmai munkának, ha jó aránnyal tükröződik a főbizottság döntéseiben. Ez az arány nem volt kielégítő már a Horn-kormány idejében sem, s ezt nyilvánosan szóvá is tettem a Népszabadságban. Botrányossá azonban az Orbán-kormány első évében vált, amikor emlékeim szerint jelöléseinket egyáltalában nem vették figyelembe. Ekkor már egyszer lemondtam, s a miniszterelnök – akkori főtanácsadója, Schmidt Mária fogalmazásában (erről valami adminisztrációs hiba, a levélen felejtett följegyzés miatt értesültem) – kioktatott arról, hogy a főbizottságnak teljesen szabad keze van.
Amikor egy évtizeddel később, 2009-ben három éves mandátummal elvállaltam az irodalmi albizottság elnöki tisztét, akkor már irodalomtudósok, esszéisták és kritikusok Széchenyi-díja, írók, költők Kossuth-díja mellett Babérkoszorú-díjra is jelöltünk. Igen jó hatásfokkal. Az elmúlt két évben kapott jelölésünk nyomán Kossuth-díjat Kovács András Ferenc erdélyi költő, Lengyel Péter, Rakovszky Zsuzsa, Várady Szabolcs és az újvidéki Végel László, Széchenyi-díjat Angyalosi Gergely, Margócsy István, Pór Péter, a Franciaországban élő magyar irodalomtudós, és Thomka Beáta, Babérkoszorú-díjat Aczél Géza, Balla Zsófia, Darvasi László, Kántor Péter, Kemény István, Kiss Anna, Tóth Krisztina. Erre a makulátlan névsorra büszke vagyok, értékelvűsége, elfogulatlansága alapján. Sem az önjelölt nyomulásának, sem politikai szempontoknak, sem sógorságnak-komaságnak, szubkultúrák részrehajlásának nem adtunk teret.
 A Széchenyi-díj |
A kormányváltás után felelős kultúrpolitikai tényezők kezdtek nyilatkozgatni arról, hogy ki érdemelne díjat. Ez eddig nem volt szokásban. S egyre inkább kirajzolódott a politikai élet minden területén a radikális szakítás az elmúlt húsz év – olyan, amilyen, de mégis – demokratikus berendezkedésével. Azzal a berendezkedéssel, mely elfogadta a hatalommegosztás rendszerét, elismerte a kisebbségben maradtak jogait, nem kívánta az állampolgárok életformáját meghatározni és tiszteletben tartotta a magas kultúra autonómiáját. Kirajzolódtak az új kultúrpolitika körvonalai is, amelyben semmilyen tekintélye nincs – mondjuk, a tömegsporthoz képest – a magas kultúrának. Egyre erősödött bennem az az érzés, hogy ha valamilyen újabb adminisztrációs hiba miatt megmaradnék a díjak irodalmi albizottságának elnöke, nem kívánnék beülni a bizottságba és bohócot csinálni magamból. Hiszen nyilvánvalóan megismétlődne az 1998-as (vagy 1999-es?) eset, s a jelölőbizottság gyönge szavát elnyomná a harsány hatalmi akarat és akarnokság.
Persze ott voltak az ellenérvek. A magaméi és számos barátomé. Ne adjunk föl pozíciókat önszántunkból! Ne siessünk az események elé. Mikor van elég ok, hogy ne keveredjem hisztérikus döntés látszatába? Az ilyen érveket jól ismertem a Kádár-korszak utolsó évtizedéből, amikor a demokratikus ellenzék tagjaként el voltam tiltva hivatásomtól. Általában őszintétlen érvek voltak. Ám akkor enyhe – de mégiscsak – önkényuralom volt. Most joguralom van. Nos, ebben rendült meg a bizodalmam a növekvő jogbizonytalanságot tapasztalva. 2010. október 26-án a kormányzó párt azzal válaszolt egy törvényjavaslatának alkotmánybírósági eltörlésére, hogy korlátozza az alkotmánybíróság jogkörét. Ezt – éppenséggel mint hazafi – olyan súlyos sérelemként éltem át, amelyet (önképem szerint tapasztalt és szkeptikus férfiúként) nem tudtam volna elképzelni. Arra gondoltam, hogy ha az ország alkotmányos rendjét ilyen könnyű kézzel bontják meg, akkor végképp semmi esélye nincs az olyan kevésbé formalizált, bizalmi, meritokratikus viszonyok megőrizhetőségének, mint amilyennek egy szakmai albizottság jelölése és egy, a miniszterelnök által elnökölt főbizottság döntése között kell kiegyensúlyozottan fennállnia. Hogy őszinte legyek, nem akartam egy levegőt szívni ezzel a miniszterelnökkel.
Döntésemről tájékoztattam az albizottság tagjait. A lemondáshoz csatlakozott Bacsó Béla Széchenyi-díjas egyetemi tanár, Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő, Sándor Iván Kossuth-díjas író, Takács Zsuzsa Kossuth-díjas költő, Závada Pál Kossuth-díjas író. Az ő indokaikról persze őket kell megkérdezni.