A Hot Jazz Band és a Bohém Ragtime Jazz Band jubileumi koncertjei / MűPa
2010.11.01.

Mindkét együttes 25 esztendős az idén, s mindkét együttes októberben ünnepelte a tekintélyt parancsoló jubileumot, teltházas koncertekkel, fényes sikerrel. ZIPERNOVSZKY KORNÉL ÍRÁSA.

Mindkét régi (a legáltalánosabb szakszóval: oldtimer) jazz zenekar buszokkal hozta saját közönségét szülővárosából, mindkettő telt házat produkált a Művészetek Palotájában, és a párhuzamok még a huszonöt évvel ezelőtti megalakulásnál sem érnek véget. Ha röviden akarjuk összefoglalni, mindkét csapat megjárta a nemzetközi és magyar fesztivál-karusszel legfényesebb helyszíneit, tévé-, rádió- és lemezfelvételek sorával bizonyította koncepciózusságát. Mindkét zenekart sokoldalú, több hangszeren is parádésan játszó muzsikus vezeti, énekükkel is a tradicionális jazz hagyományának avatott tolmácsolói – és mindkettejük keresztneve Tamás.

Lényegibb kapcsolat köztük, hogy a kiváló Fodor László jelenleg a Hot Jazz Band klarinétosa, de sokáig a Bohémet erősítette, mindkét jubileumon színpadra lépett. Joe Muranyi, Armstrong magyar származású klarinétosa többször szerepelt a Bohémmel, de Bényeiék is büszkék közös fellépéseikre. Steven Mitchell korábban a HJB tánckurzusára érkezett hazánkba, most viszont a Bohém top showman-je volt a gálán. A magyar szvingtánc revival két kulcsfigurája, Janicsek Gábor és Bóbis László megosztották a közreműködést a két koncerten, az utóbbi táncolt a HJB, előbbi a Bohém zenéjére. Mindkét zenekar legénysége pompás a capella kórusként is megmutatkozott – ezek után nem meglepő, hogy baráti rivalizálás tanúja lehetett, aki mindkét koncertet végighallgatta.

A Hot Jazz Band nevéből az első szó a huszas évek Amerikájában a jazz szinonimája volt, később az intenzitást, tüzességet jelentette a jazz zenekaroknál, megkülönböztetve őket az inkább csak talpalávalót játszó „sweet” tánczenekaroktól. Armstrong egy ideig így nevezte együttesét: Hot Seven (illetve Five), de újabban a hot szót a régi jazz megjelölésére is használják. Azonban a Jazz Tramps néven indult HJB egyáltalán nem ragadt le a hot stílusideálnál, repertoárjuk a húszas és negyvenes évek közötti szerteágazó anyagból válogat.

Hot Jazz Band
Hot Jazz Band

Igazán a harmincas évek – főleg filmek által népszerűvé vált – magyar slágereivel futottak be, első lemezük nyitószáma indította a jubileumi koncertet is. Az én babám egy fekete nő, amely azóta is szignálja az együttesnek, méltó párja A bankban nincsen betétem című Márkus-Békeffi-Vadnai slágernek. Az első Josephine Baker pesti bemutatkozása nyomán született Márkus-szerzemény, a másodiknál a zenekarvezető természetesen kihasználta az (első) világgazdasági válság idején íródott nóta aktualitását. Hamar kirajzolódott a koncert koncepciója, amely a huszonöt év kaleidoszkópikus felidézésére törekedett, és ez bizony megbosszulta magát, hisz a koncert végéig többet is mutathattak volna a végig kidolgozott, jól kivitelezett számaikból, kiterjedt repertoárjukból. Már a második szám elé egy közel hétperces konferansz került, és ugyan a zenekar megérdemli a dicsőséglista ismertetését, a versenygyőzelmek felidézését, a kezdetek anekdotáit a zalaegerszegi laktanyától a Vörösmarty téri utcazenéléseken át a campingezésig a Riviérán, meg az X-faktorral kapcsolatos élceket, de a közönség nem. A szinte minden fontos eddigi tagot és közreműködőt felvonultató koncert első fele túlnyúlt a másfél órán, és bizony a szünet utáni részt rövidíteni is kellett. Ováció fogadta mindkét részben Bóbis és partnerei sztepp szólóit. Az első rész fénypontjai közé tartozott Szalóky Béla, később Szekeres Adrien fellépése, érdekes színfolt a zenekaron belül működő virtuóz bendzsó-trió is, bár azért zeneileg sokkal változatosabb az „anyazenekar”.

Bényei Tamás éneke igazán magyar szöveggel ellenállhatatlan, hehezetek és pokolian sötét á-k, éles hangszín, mindezt néha középen felhúzott szemöldökkel, enyhén gondterhelten, máskor a frivolitást hangsúlyozó arckifejezéssel. A repertoárban szereplő néhány kötelező darab (pl. China Boy, Meseautó) helyett nekem az olyan igazán telitalálat interpretációk tetszettek, mint a Luxusvonat meg a Bilicsi-féle Apu hogy megy be és a Szerelemhez nem kell szépség, vagy a Do You Know What it Means to Miss New Orleans.

Lényegesen lerövidültek a (sokszor a technikai átállást lefedő) konferanszok a második részre, és ide került néhány meglepő számválasztás, és a stilisztikailag kicsit merészebb felfogású hangszerelések is. Nagyon ígéretes a készülő lemezre nézve az Ugye felhív holnap telefonon című sláger feldolgozása, de a második félidő csúcsa Bolba Éva, állandó vendégénekesük négy számból álló blokkjára tehető. Bolba sugárzó előadása teljes természetességgel és minden „retro” igyekezet nélkül hozta a telivér szvinges hangzást és a „dzsungel" jazz vadságát – úgy ahogy az tovább élt a negyvenes évek vége után is, csak részben megérintve a be-bop modern stílusforradalmától. Az oldtimer stílusokban a szólóknak csak szűk keret adatik, ezeket a béklyókat Bolba és egyrészt Bényei, másrészt az énekesnő és a gitáros Szili Róbert duettje tágította ki pompásan. A záró blokkba került örökzöldek, az Amstrong-darab már nem tudta fokozni az amúgy igen jó hangulatot – lehet, hogy pont ebben a részben nem sütöttek el néhány patront az időhiány miatt, de így is futotta ráadásra.

A Bohém Ragtime Jazz Band nevét a Bohemia Rag című klasszikus szerzeményről vette, viszont a nevükben (valamint az évenkénti nemzetközi Bohém Ragtime és Jazz Fesztivál nevében) a jazz szó éppen olyan stílushatárokat tágító funkciót tölt be, mint a kollégáknál a Hot. A ragtime-ot, a jazz egyik gyökerét a Bohém nagyon magas szinten kultiválja, de közben egészen a rumbáig felmerészkedtek a stíluskronológia lépcsőjén. Egységes hangzásuk épp olyan kiforrott lett a negyedszázad alatt, mint a másik szextetté. Nem kimondottan üzemeltetnek fiókzenekart, mint a HJB, de a hegedű, a zenekarvezető eredeti hangszere által meghatározott hangzás felér egy ilyennel.

Bohém Ragtime Jazz Band
Bohém Ragtime Jazz Band

A Bohém más felfogásban látott neki az ünneplésnek, rendezőt is alkalmaztak Fésős András személyében, korabeli híradó-részleteket vetítettek, és hatalmas apparátust mozgattak, óriási tempót diktáltak. A „nettó” nagyjából ugyanolyan hosszú koncertet is sokkal hamarabb fejezték be. A koncerten a rendezés (!) már a nyitójelenetben bizonyította létjogosultságát, a táncosokat és zenészeket egy speak-easy-t idéző szkeccsben láttuk meg, amelyből kifejlődött a zene és a tánc. Később is feltűntek a színen csak egy gesztussal átlibegő cameók, no meg teljes tánc show-k, amikor a hat táncos (Janicsek Gábor és csapata) lindy hopot, a szvingtáncok leginkább akrobatikus változatát lüktette, pattogta, ugrálta a színpadon, nem beszélve a két teljes széksorból a fináléra előbújó tánckarról, a közönség legnagyobb gyönyörűségére. Az előadás azonban sosem ment el az akrobatika vagy a puszta virtuozitás irányába, bár sokszor nem csak a látványos revü, hanem még a kivetítő is vonzotta a tekintetet.
 
Bohémék azzal is csínján bántak, hogy a jubileum „reunion” jellegét kidomborítsák, holott rengeteg régi taguk szerepelt. A hatásos színpadi parádé (hogy nevén nevezzük a gála műfaját) gondos előkészítésébe nem csak az fért bele, hogy nyomtatásban adtak a nézők kezébe minden számcímet, szerzőt és évszámot felsoroló műsorlapot, hanem ezt még szóról szóra be is tudták tartani. Ezzel összefüggésben a „sok” muzsikus jelenléte nem a negyedszázad érdemeinek kidomborítását, hanem a dixieland, sőt, a nagy szalonzenekar vagy a kis big band hangzás további árnyalását eredményezte, fülcsiklandó módon. Nem is érdemes egyéni teljesítményeket kiemelni a multifunkcionális zenekarvezetőn kívül, talán az egy Mátrai Zoltánon kívül, aki szaxofonon is mindig izgalmas szólókat adott, nem csak klarinéton.
 
Lényeges különbség a két magasan képzett zenekar, és kiváló ízlésű hangszerelő-zenekarvezető frontembereik között, hogy mennyire tartják el maguktól az időben és olykor térben távol született zenei anyagot. Mindkét zenekar él a szokásos dixieland-oldtimer vidámkodással, mint színpadi alaphanggal. A többnyire ártatlan viccelődésről, a bohóckodásról van szó, amiért például Armstrongra a későbbi, dühös generációk olyan nagyon haragudtak, miközben nem vitatták monumentális zenei érdemeit. A Hot Jazz Band megszólalásában, talán éppen a több magyar interpretáció miatt a frivolitás dominál, egyszerre vészes-fagyos és csábos mosolyú gesztusokkal, ami elég kevés teret enged az iróniának. Bényei is egyszerűen cikinek nevezte az egyik harmincas évekbeli magyar dalocskát, amit végül mégis műsorra tűzött, és ott is tart, sőt a közönségnek is ezt tanította. A ragtime korszak trükkjeit (például a tölcséres hegedűvel) újjáélesztő Bohém viszont valamivel rugalmasabban vált előadói tónust. Amikor Május van, az orgona virágzik, akkor a csöpögő szentimentalizmus kegyetlen persziflázsa jön el Bohémék számára. Ugyan ők is beleszaladtak jó néhány besült színpadi poénba, a fenti kategóriába sorolható ökörködésbe, de a romba döntögető rumba (!), a Szomorú vasárnap és a ráadás a capella búcsúzása bombabiztos zenei-koncepcionális stílusérzékről tett tanúságot.

Steven Mitchell több számban beállt – úgy a zenekar, mint a táncosok közé. A veterán korú Los Angeles-i táncos és kicsit énekes ugyanis már megjelenésével hozzáadott értéket jelentett a jazzproduktumhoz: oly mélyen árad belőle a ritmus, a zene, a színpadi kunszt, hogy már kicsit rozsdás, de így is roppant stílusos mozgását, és hangulatteremtő énekét sem lehet magában megítélni. A Don’t Get Around... elég nagy hangterjedelmet igénylő témáját például kár volt vele előadatni, de scattelése ebben is vérforralóan élvezetes volt.
 
Miközben tisztán zenei színvonal tekintetében alig lehet a két, nyolc napon belül elhangzott produkció között különbséget tenni, a sok új kunsztot és rengeteg show-elemet bátran és sikeresen felvonultató Bohém-gála lepipálta az „ilyenek voltunk” elmésélésével túl sokat bíbelődő Hot-féle szülinapot. Az összevetés egy szám interpretációját tekintve is lehetséges, hiszen az It Don’t Mean a Thing if it Ain’t Got That Thing a Bohém zárószáma és a HJB egyik, Bolbával előadott sikere volt. Az interpretáció fogalma, ahogyan azt a klasszikus zenében értik, inkább leírta a HJB felfogását ebben és néhány más számban. A Bohém ezen túllépve, de a dixieland konzervativizmusát meg nem hazudtolva hangszereléseiben mindig új dolgokkal kísérletezik, keresi a kreativitás útjait. Mielőtt azonban ebből az összevetésből bárki messzemenő következtetéseket vonna le, le kell szögeznünk, hogy „dixielandet” szabályosan játszani ugyan kisebb változatosságot enged, de a zenének az csak egy kritériuma. A nagyobb kiszámíthatóság, szélesebb közérthetőség az egész oldtimer mozgalom számára a modern jazznél nagyobb népszerűséget hozott itthon és külföldön – bár természetesen mindig egy rétegműfajról beszélünk. Végső soron Bényei Tamásék és Ittzés Tamásék ezzel a kétszer huszonöt évvel felbecsülhetetlen szolgálatot tettek a jazzközönség nevelésében, amelyért a modern jazz művelői is hálásak kell legyenek.

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Időpont:  2010. október 16. és október 24.
Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott