A jó lektűr sokféle olvasói elvárásnak megfelel. Daniel Glattauer regénye megszólít lelkiző típusú és racionalista, a beteljesedett szerelmen innen és túl levő olvasókat, leginkább nőket; a szerelmes füzetek és a már-már egzisztencialista gondolatok kedvelőit is. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.
A Gyógyír északi szélre egy éven vezette a német nyelvterület sikerlistáit, és több mint harminc nyelvre fordították le. A regény titka a fentieken kívül valószínűleg az, hogy egy elegáns, szellemes tollú író és egy pofonegyszerű ötlet találkozik a könyvben. A szerző a több évszázados levélregény műfaját adaptálta a XXI. századra, ami annyit tesz, hogy a lúdtollal írott, szalaggal átkötött, illatos levelek helyett a virtuális térben létező e-mailekből bontakozik ki egy szerelem története. Természetesen nem Daniel Glattauer találta fel a spanyolviaszt – számos alkotást ismerünk, melyekben az internet játssza a házasságközvetítő szerepét, sőt létezik sms-regény is.
A könyv újdonsága inkább az, hogy Leo Leike és Emmi Rothner kizárólag a virtuális világon keresztül ismerik egymást (hogy végül találkoznak-e, nem árulom el), s az olvasó rendelkezésére sem áll ennél „kézzelfoghatóbb” információ. A véletlenül levelezni kezdő Emmi és Leo tulajdonképpen egymás online lényébe – e-mailjeik stílusába, figyelmességébe és igényességébe – szeret bele. A személyes találkozással kapcsolatban azonban kétségeik vannak, hiszen egyrészt Emminek családja van, másrészt a titokzatos idegenség varázsának szertefoszlásától is tartanak. Ez a virtuális típusú „se vele, se nélküle”-tépelődés akár örökké tarthatna, ám a férj, Bernhard közbelép: egy fejbevágóan józan és őszinte e-mailben szinte szó szerint arra kéri Leót, hogy hálja el Emmivel az egyszeri találkozás éjszakáját…
A regény tehát számos izgalmas problémát vet fel, melyek közül a klasszikusabb csemegéznivalót a szerelemmel kapcsolatos kérdések kínálják az olvasónak: mitől szerethet egymásba két ember? Mikor válik ellenállhatatlan és visszafordíthatatlan folyamattá az ártatlanul induló, csipkelődő levelezés? A boldogtalan házasság vagy a szükségszerűség kergeti Emmit Leo (virtuális) karjaiba? S mi számít megcsalásnak? A kevésbé klasszikus, azaz az e-mail műfajához köthető kérdések egyenesen pszicholingvisztikai mélységekbe hatolnak. Össze lehet például vetni, hogy e-mailben hogyan ír, mire figyel, min sértődik meg és mitől varázsolódik el nő és férfi. Hol húzódnak online és offline lényünk határai, s áthidalható-e a különbség mindennapi, reggelente a villamoson zötykölödő énünk és annak sziporkázóan szellemes, friss, e-mailíró verziója között? S egyáltalán melyik a valóságosabb?
Hiszen mintha valami (vagy valaki) hiányozna a két főszereplő nem virtuális életéből, s szinte ordít a regényből a kozmikus magány – megdöbbentő az a készség és nyitottság, amellyel Leo és Emmi fordul a másik, eleinte vadidegen ember felé. Gyermekkori, kitalált barátok „életben tartása” történik hasonló intenzitással.
Pedig igencsak korlátolt az a szemszög, amelyből Emmi és Leo szemléli egymást – s nem mellesleg az olvasó szemszöge is. Mivel csak az e-mailek létezésében lehetünk bizonyosak, a két főszereplő levelekből összerakott énje (a harmincnégy éves, kétgyermekes, honlapok fejlesztésével foglalkozó Emmi Rothner és a negyven körüli, szingli nyelvészprofesszor, Leo Leike) sem áll szilárdabb alapokon, mintha azt mondanánk, hogy valójában egy coloradói tehénpásztor és egy unatkozó kelet-európai kisnyugdíjas levelezik egymással. Ráadásul a regény fikcióján belül is megrendítő az a tapasztalat, hogy mennyire töredékes, amit a másikról egy adott pillanatban tudunk. A könyv elején Leo például rendkívül mogorván és ellenszenvesen válaszol Emmi karácsonyi üdvözletet tartalmazó „tucatmailjére”, és csak jóval később derül ki, hogy a nő üzenete a legrosszabbkor érkezett, amikor Leo egy másik nő sorsdöntő levelét várta a számítógép képernyőjére meredve. Egyszer pedig Emmi ennyit ír: „Rossz hírem van. El kell mennem Dél-Tirolba. Bernhard kórházban van. Hőgutát vagy valami hasonlót kapott az orvosok szerint”, s a férjtől tudjuk meg, hogy azért hívtak hozzá mentőt, mert nem tudott felkelni az ágyból, mire elolvasta Emmi és Leo kinyomtatott levelezését.
Mindennek ellenére van valami kellemesen ódivatú a regényben: a mondatok – s ez nyilván a fordító, Kajtár Mária érdeme is – úgy állnak össze, mint egy különleges óbor íze a szánkban. LOL, 🙂 vagy 7vége helyett bekezdések vannak, kerek, egész, választékosan megfogalmazott mondatok, amelyekben a korszerűt és a klasszikust patikamérlegen méri ki a szerző, hogy minél szélesebb (ne csak a webkettőn szocializálódott) olvasóközönséget érje el. Bár az is igaz, hogy Emmi és Leo már nem olyan fiatal, és ugyan elsajátították az e-mailírás csínját-bínját, mégsem ebben a közegben nőttek fel. Ráadásul – amilyen szélsebesen változnak a szélessávú internettel járó lehetőségek –, ha a regény nem 2006-ban, hanem mostanában íródott volna, a két főszereplőnek nagy valószínűséggel lenne facebook-profilja, esetleg blogja, és biztos, hogy több találatot adna ki a Google, ha begépelnék egymás nevét a keresőbe. Ez azonban már egy teljesen más regény lenne.
Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!
Előfizetek
